Gyermeklélektan

#félelmek #2éves
Kedves Szakértők!
Kislányom jellemével, illetve félelmeivel kapcsolatban szeretnék visszajelzést kapni. Érdekelne, hogy mennyire normális a következőkben leírtak, avagy nem, és ha nem akkor mi az amin tudnék változtatni. Kislányom 2 éves 2 hónapos, első gyermek (előtte 20 hetes várandósan volt egy vetélésem) nem jár bölcsődébe, igény szerint szoptatott baba, jelenleg is gyakran szopizik, az első perctől velünk alszik baba öbölben.

Mindig félősebb volt, mint a környezetünkben élő babák, de ez mostanában nagyon felerősödött. A játszótéren, ahová 1 éves korától naponta kétszer járunk mindig tartott a férfiaktól, viszont most van egy apuka akit, ha meglát, kizárólag ölben akar lenni, sőt kéri, hogy menjünk haza. Az édesapa mosolygós, kedves figura megítélésem szerint. Itthon nem tudok átmenni egy másik helységbe anélkül, hogy ne rohanna visítva utánam, rettegést látok rajta.

Kérdeztem mitől fél, azt mondja a malactól, hogy jön a malac. Nem tudom mire gondol, mesét nem néz, mesekönyvekben pedig kedvencei a malacos képek, mondókák. Egy böngészőben látott denevért, elég volt csak annyit megemlíteni, hogy éjszakai állat, azóta attól is fél, mindig elmondja önnyugtatásként, hogy nem jön ide a denevér.

Az utcán csupán addig jön saját lábán, míg nem jön szembe valaki, akitől megijed, onnantól csak ölben, és leginkább csak én cipelhetem, Apuka nem. Naponta többször csinál műeséseket, mikor óvatosan lefekszik a földre, majd kiabál, hogy "Anya segíts már, Baba elesett." Ekkor felsegítem, vigasztalom, szóval belemegyek a játékba. De volt olyan, hogy az ölemben volt, lekérte magát, és azonnal "elesett". Mit üzen ezzel?

Egész nap vele foglalkozom, Apuka szerint nem normális, hogy a lányunk alig lát engem felnőtt tevékenységben, mert mikor ketten vagyunk a házimunkával nem haladok.
Két szopizás közötti időre, 3 óra hosszára édesanyámra és a férjemre tudom hagyni, de mást nem fogadott el. Nagyon lassan ad bizalmat a felnőtteknek. Gyerekekkel nagyon szeret kapcsolódni, de azokban a helyzetekben is nagyon érzékeny, ha nem adnak oda valamit, vagy kissé gorombák vele, azonnal keserves sírással rohan hozzám.
Nagyon félek attól, hogy olyan anyámasszony katonája lesz, mint én voltam. Nehezen barátkoztam, nem szoktam meg az ovit soha, minden nap sírtam, ha megbántottak a világ dőlt össze bennem.

Vajon jót tenne Neki a gyermekközösség, bölcsőde? Heti pár alkalommal, napi pár órás játszócsoportra gondoltam, hogy szokjon bele az óvoda előtt a közösségi létbe. Ez segíthet?

Jelenleg most arról hallani sem szeretne, hogy nélkülem legyen valahol. A Nagymamáját imádja, nagyon szeret nála lenni, de csak velem.
Nem olyan régóta nagyon hevesen reagál a kislányunk,ha én és a férjem közeledünk egymáshoz. Gondolok arra,hogy ha megfogjuk egymás kezét, megöleljük, megcsókoljuk egymást. A lányunk kiakad ezt látván, sír, hisztizik, dobál, akár még ütöget is minket. Egyértelműen engem akar, azt szeretné,ha csak őt ölelném. Ilyenkor próbáljuk Őt is bevonni az ölelésbe, de ritkán engedi, és elmondjuk neki, hogy mennyire nagyon szeretjük. Miért van ez és mi a helyes reakció tőlünk?

Az az érdekes, hogy én pont ugyanezt csináltam amikor gyerek voltam, emlékszem a dühre is ami iszonyatosan kínzott ilyenkor. Szüleim nem tudták megoldani,csak úgy, hogy nem értek egymáshoz előttem. Amit ma már tudok, hogy nem volt célravezető ötlet. Férjem véleménye szerint nagyon összeragasztom magam a lányunkkal és elkényeztetem, emiatt ilyen nehéz vele, és hisztis. A férjem alapvetően nagyon türelmes ember, de a gyermekünk visítása, "hisztije" az agyára megy. Szerinte szigorúbban kellene nevelnünk. Van nézetkülönbségünk emiatt. Én a türelmesebb típus vagyok, megkérdezem, hogy mi a baj, hogyan tudok segíteni, a férjem viszont ráparancsol, hogy fejezze be, mert szerinte a stílusa nem helyes,mármint a nyígás, visítás. Esetleg ebben a helyzetben valami meglátásuk, tanácsuk lenne a számunkra? Tényleg én rontok el mindent?

Valójában ahogyan a férjem nem, én sem látom eredményét az én módszeremnek, az együttálvás, hosszan szoptatás, hordozás, sok türelem, figyelem, sülve-főve együttlétnek, de valahogy ez jön belőlem.
Elnézést, ha nagyon hosszú voltam. Előre is köszönöm a válaszukat!