Nem a csokoládé az, ami hízlal! Tények és tévhitek a testünkkel való kapcsolatunkról
A tudomány (agykutatás, sejtbiológia, kvantumfizika, stb.) napjainkra elért eredményei mellett igazából meglepő kellene, hogy legyen az a tény, hogy még máig az az uralkodó elgondolás a köztudatban testsúlycsökkentéssel, ill. az ideálisként vágyott test elérésével kapcsolatban, hogy kizárólag a bevitt és a felhasznált energia (evés – mozgás) matematikai különbsége fogja meghatározni azt, hogy hízás vagy fogyás lesz-e a végeredménye az adott „kísérletnek”.
De hogy miért is élnek az efféle elgondolások?
Mert napjaink (hétköznapi és tudományos) gondolkodására jellemző módon pusztán anyagként tekintünk az emberi testre.
Ebből a gondolkodásból azonban „kifelejtődik” a gondolataink (elme), és az érzéseink (lélek) szegmense.
Holott az ember, mint létező, eme hármas (test (anyag)-elme-lélek) elválaszthatatlan egységében létezik.1
Ha a háromból bármelyiket figyelmen kívül hagyjuk, akkor már nem a teljes valóságot szemléljük. Ily módon értelemszerűen a gondolkodás eredményei is csak fals/részleges képet fognak tudni mutatni.
Hol veszítettük el az emberről (hármas) egységben való gondolkodást?
Az animizmus korában ez még nem volt kérdés. Majd jött a politeizmus, monoteizmus kora, ahol még szintén létezett a kapcsolat az anyagon túli világgal is.
Haladva tovább az időben, Charles Darwin A fajok eredete c. művének megjelenésétől datálva (ami 1859) a materializmus vált az uralkodó paradigmává a nyugati világban. A materialista gondolkodás alapját pedig a newtoni fizika törvényei adják. Ennek következtében a valóságra vonatkozó tudományos és hétköznapi elképzeléseink a mai napig nagy-nagy százalékban a newtoni fizika törvényszerűségeit tekintik alapigazságnak. 2
Ezek a törvényszerűségek pedig kizárólag az anyagra vonatkoznak.
Nagyon egyszerűen: napjainkban (még zömmel) azokat az elgondolásokat tekinti a nyugati ember tudományosnak, és ezáltal a valóság működését igazolónak, melyek a klasszikus fizika törvényeivel bizonyíthatóak (tehát a fizikai anyagra vonatkoznak).
De mi a helyzet a valóság azon részeivel, melyek a fizikai anyagon kívül esnek (vagyis aminek nincsen anyaga, pl. a gondolataink, érzéseink)?
A csodálatos Isaac Newton (1643-1727), és már őt megelőzően a szintén zseniális tudós, René Descartes (1596-1650) is belátták, hogy az emberi elme kutatása az ő koruk tudásához és vizsgálódási lehetőségeikhez mérten túl nagy kihívást jelent, mivel az elme működésében túl sok változót véltek felfedezni ahhoz, hogy azt bármilyen fizikai (= az anyagra vonatkozó) törvénnyel le lehessen írni. Ezért amellett foglaltak állást, hogy a(z általuk művelt) tudománynak nem feladata az ember és az elme vizsgálata. Ami számukra értelmezhető volt, az az anyag természetének megismerése. Az ő korukban (nem lévén akkor még más tudományterület) az emberől, az emberi elméről való gondolkodás a vallások, egyház fennhatósága alá sorolódott.
A Newton nevét – méltán – viselő klasszikus fizika tehát az anyag, a testek térbeli és időbeli mozgásának mechanikájával foglalkozik, ide értve a testek egymás közti kölcsönhatásának vizsgálatát az anyagi, fizikai világban.
Newton törvényei segítségével meghatározható pl.
- a nagy newtoni klasszikus: egy fáról leeső alma gyorsulása
- a bolygók mozgása
- a járművek menetideje, stb.
DE maga Newton is egész élete során vallotta, hogy a felfedezései „csupán csak” a fizikai anyagra vonatkoznak, az emberi elmére, így az elmével elválaszthatatlan egységben létező emberi testre NEM.
Mindvégig próbált ő maga is közelebb kerülni az elme működésének feltárásához pl. vallási területeken végzett vizsgálódásaival, de végül arra jutott, hogy:
„Ki tudom számítani az égitestek mozgását, de az emberi őrület kiszámíthatatlan.”3
Nagyon fontos tehát, hogy - bármiről legyen is szó - mindent arra használjunk, amire való.
A newtoni fizikát pl. az anyag, a tárgyak, testek vizsgálatára.
Megpróbálhatok pl. egy láncfűrésszel is felszeletelni egy tortát. Nyilvánvaló módon lesz is valamilyen eredménye, kérdés, hogy a kívánt-e.
Ugyanígy megpróbálhatok pusztán anyagként is gondolni a testemre, és anyagra vonatkozó képletekbe helyettesíteni az ételeimhez és a testmozgásomhoz társított bizonyos mérőszámokat, de ez – tapasztalatok szerint - tartós, önazonos, természetes létállapotként jelen levő, örömteli és fenntartható eredményt aligha tud hozni.
Hiszen ott van az ELME HATALMA AZ ANYAG FÖLÖTT.
Vagyis a gondolataink, érzéseink hatalma, „teremtő ereje”.
Albert Einstein 115 évvel ezelőtt, az 1905-ben publikált relativitás elméletével (E=m x c2) bebizonyította ezt. A képlet röviden azt jelenti, hogy a tömeggel rendelkező részecske, ami az emberi testünket is alkotja, nem tárgy, hanem „energiacsomag”4.
Fizika órán is hallhattuk anno az iskolában, hogy minden rezgés (vagyis világunk minden létezője - a tárgyaktól kezdve az emberi testen, állatokon, mikroorganizmusokon át az érzelmekig - képvisel egy rá jellemző rezgésszintet), valamint tanultuk azt is, hogy hasonló a hasonlót vonzza.
A modernkori agykutatás pedig vizsgálja és bizonyítja a gondolatok, érzelmek teremtő erejét.
Dr. Joe Dispenza agykutatót idézve:
„Hiedelmeink és percepciónk megváltoztatásához ötvöznünk kell a céltudatosságot a felfokozott érzelmekkel. (…) A felfokozott érzelem létfontosságú, ugyanis csak akkor leszünk képesek megváltoztatni agyi áramköreinket és génkifejeződésünket, valamint átkondicionálni testünket az új elméhez, ha döntésünk akkora energiát hordoz magával, ami nagyobb, mint az agyunkba vésődött programok, valamint a testünket rabságban tartó érzelmi függőségek.”5 .
Minden probléma kulcsa a gondolatainknál és a hozzájuk társított érzéseknél keresendő!
A túlevés, stresszevés, érzelmi alapú evés esetében alacsony rezgésszintű érzelmekről, vagyis arról van szó, hogy hiányzó érzelmi szükségletek keltette űr betömködésére használnak az érintett személyek ételt.
Nagyon sok esetben tehát nem azért esznek, mert valóban fizikailag éhes a testük, hanem hangulatmódosításra, rezgésszint-növelésre próbálják használni az ételt.
Amint felismerjük, hogy mely hiányzó érzelmi szükségleteink keltette űr betöltésére használunk ételt, vagyis milyen érzelmi hiányállapotok, lelki okok következtében eszünk akkor is, amikor fizikailag egyáltalán nem éhes a testünk,
és ezeket a lelki hiányállapotokat orvosoljuk, automatikusan rendeződni fog az étvágy is, és megszűnik az ételek utáni sóvárgás is.
Itt is – mint mindenhol - érvényes az a nagy igazság, hogy mindent arra használjunk, amire való. Az ételt a test fizikai éhségének csillapítására.
Miért lehetséges az, hogy valaki nagyon keményen diétázik, sportol, és mégsem tud lefogyni?
Egyrészt mert hasonló a hasonlót vonzza:
amíg csak – a fizikai anyagra érvényes képletek szerint működő gépként tekintve az emberi testre - a tiltólistás ételek kiiktatásával, külsőleg beszabályzott ételmennyiségekkel manipuláló étkezéssel próbálkozik az adott személy, a fogyási procedúrához igen gyakran a tehetetlenség, lehetetlenség, önsanyargatás, áldozat és mártír szerep, kínok, szenvedés érzései társulnak. S mivel hasonló a hasonlót vonzza, ennek megfelelően az eredmény is lehetetlen és kínokkal teli lesz.
Másrészt pedig ott vannak a mentális programjaink, gondolati mintáink, melyek 95%-a tudattalan (vagyis nem tudatos, nem tudunk róluk).
Rengeteg olyan gondolatot fogad(hat)tunk el életünk során a valóságunkat működtető igazságként, melyek megakadályozzák azt, hogy egy bizonyos szint alá menjen a súlyunk, vagy hogy egy elért, általunk ideálisnak vélt testet képesek legyünk fenntartani.
Számtalan, az étkezéssel6, ill. a szépséggel7, a test karbantartásával kapcsolatos korlátozó tudatalatti mintázat szokott felszínre jönni a hozzám forduló hölgyeknél egyéni konzultációk, online programok során. Hogy csak a leggyakoribbakat említsem:
- a külsővel való törődés (szépítkezés) és a ledérség tudatalatti összekapcsolódása (=ha szépítem a külsőm, könnyű nőcskének fognak tartani)
- választanom kell, hogy vagy szép leszek, vagy okos, a kettő együtt nem lehetséges
- „ha szépíteni akarom a testem, akkor megbüntetnek” típusú gondolatok, pl. az iskolai dressz-kódok, ékszerviselés, körömlakkozás tiltása, stb. hatására
- ételt nem hagyunk a tányéron/ vagy nem dobunk ki (ennek hatására automatikusan megeszi a személy azt a mennyiséget is, amire a testének már egyáltalán nincs szüksége)
és még hosszan sorolhatnám.
Igen fontos tehát, hogy jól válogassuk meg, milyen gondolatokat ápolunk tudatosan, és tárjuk fel, hogy milyen gondolatokat működtetünk tudat alatt, mivel ezekkel, ill. a hozzájuk társított érzelmeinkkel olyan intenzitású kémiai hatásokat vagyunk képesek előidézni a szervezetünkben, melyek adott esetben akár a testsúlycsökkentés, az ideálisként vágyott test elérésének megakadályozói is lehetnek.
Nagy Karolin
coach, önismereti tréner, gyógypedagógus
www.facebook.com/nagykaroliniroioldal
www.legkedvesebbtukorkepem.blog.hu
www.nagykarolin.hu
Források:
1. ld. pl.: Dr. Grandpierre Attila: A lélek varázsereje
2. Dr. Joe Dispenza: A placebo te magad légy. Bioenergetic Kiadó, Bp, 2020 p. 189-191
3. https://hu.wikipedia.org/wiki/Isaac_Newton
4. https://szivkoherencia.hu/tomeg-es-energia/
5. Dr. Joe Dispenza: A placebo te magad légy. Bioenergetic Kiadó, Bp, 2020 p. 30, továbbá saját cikkben pl. ITT
6. https://legkedvesebbtukorkepem.blog.hu/2019/02/01/7_varazsige_ami_miatt_tobbet_eszunk_a_kelletenel
7. ITT
Tetszett a cikk? Hasznosnak találod? Megköszönjük a megosztásokat!
Kövessétek az Édesanyák Facebook oldalunkat, csatlakozzatok az Édesanyák Szakértői Csoport elnevezésű zárt Facebook csoportunkhoz, melyben kizárólag szakértők válaszolják meg a szülők kérdéseit, vagy olvasgassatok itt, az Édesanyák weboldalon.