„A szülővé válás – főként az első gyermek esetén – olyan esemény, amely az ember életét alapjaiban változtatja meg, s mint ilyen, krízisektől sem mentes. Egy új fejlődési szakaszt jelent....”1
Klasszikus normatív krízis az, amikor anyám lányából a gyermekem anyjává válok. Számomra ez volt a legfontosabb gondolat, amit a szülésfelkészítő tanfolyamról annak idején magammal vittem.
És hogy ezt kiegészítsem, és generációs kontextusba helyezzem, az is normatív krízis, amikor a gyermekem anyjából az unokám nagymamájává válok. Így az is látható, hogy a nagyszülői szerep megélésében, ahogy a mi velük való kapcsolatunk újrarendeződésébe is számos bizonytalanság keveredik, és ugyan ez a cikk most nem róluk szól, már most felhívom a figyelmet arra, hogy leendő édesanyaként gyermekünk nagyszüleinek nekik szóló jól irányzott kérésekkel mennyi támaszt adhatunk nekik és magunknak. Ebben is támogatást nyújt a Kismamanapló, amiről lejjebb írok.
Ezek a váltások felfordítják életünk eddigi menetét: átalakulnak a prioritásaink, a szokásaink, és így változást hoznak körülöttünk, és ami különösen fontos: változást hoznak bennünk. Minél inkább hajlandóak vagyunk ezekkel a változásokkal szembesülni, és bennük megmerítkezni, annál könnyebben és gyorsabban tudunk megújulva, újult erővel és magabiztossá újrarendeződni az életünkben.
A szembenzés azonban nem könnyű, a legtöbbször veszteségélmény kíséri: hiszen az eddigi leányélet, adott esetben az éjjeli bulizások, a sok utazás, vagy bármi más, ami a szabadságból adódott, elveszik. Minél tudatosabban kezeljük ezt a veszteséget, annál tudatosabbak lehetünk abban is, hogy mi az, amit viszont mindenképpen szeretnénk megtartani, vagy idővel újra megélni. Ez a kiterjesztett időperspektíva segíthet megélni a most következő kihívásokkal teli időszak átmenetiségét.
A várandósság első hónapjaiban a születendő gyermekről alkotott fantáziák, ezek kiteljesedése támogatja a magzattal a kapcsolat kialakulását, és a modern technikák, mint a 3 vagy már 4 dimenziós ultrahang, a babamozi elősegítik azt is, hogy fizikai szinten „valós” képe legyen az édesanyának születendő gyermekéről. Ez a vizuális támogatás azonban az optikai illúzión túl hátra hagyja még azt a kihívást, hogy a várandósság idején felépített fantáziák lebontásával egyre nagyobb teret kapjon az anyában a születendő gyermek, az ő valós személyiségjegyeinek az elfogadása – akármennyire is eltérnek az elképzelttől, legyen szó a gyermek neméről, habitusáról, temperamentumáról és számos igény kifejeződéséről, amelyek kielégítse eleinte az anyához kötődik majd.
A fizikai test átalakulása sok új testérzetet, kényelmetlenséget hoz és figyelmet kér. Ahogy átalakul a testképünk: a csinos nőből a babáját táplálni képes kikerekedő asszonnyá érünk. A testkép újraalkotása és a testtudatosság növelése komoly nehézséget is okozhat.
A fizikai tér megteremtése, a gyermekgondozás vélt feladataihoz való hozzáalakítása, az úgynevezett fészekrakás sok kreatív energiát, körültekintést és pénzköltést szokott hozni. Sajnos a babavárás gyakran merül ki ezen teendők körében, adott esetben sokkal nagyobb anyagi terhet is jelentve, mintha egy várandós nő vagy pár szülésfelkészítésre fizetne be, ami a fentiek fényében is látható talán: sokkal hosszabb távra szóló befektetés.
Kihívás az is, hogy megéljük a társadalmi, családi konvencióktól való elszakadást, és a saját anyai hangunk megtalálását. Azt tapasztalom, hogy a fiatal anyák számára a legfőbb kihívás az ösztöneik meghallása és ennek a belső halk hangnak az elfogadása és egyre hangosabbá kalibrálása.
A párkapcsolati tér átalakítása szintén komoly kihívás elé állítja a szülőket: hiszen az eddigi kettősükből, ami maga volt a rendszer, most egy új rendszer részeivé, tartópilléreivé válnak: a hármas-négyes alrendszerévé, azaz egy új összefüggéshálóban, viszonyrendszerben szükséges újradefiniálniuk a prioritásokat, a szabályokat és tulajdonképpen új szerepeiket is: hiszen férj és feleség mellé anya és apa szerepek is kerülnek, szülőtárssá válnák.
Az eddigi lány, nő, feleség, aki adott esetben talán párja és családja figyelmének középpontjában volt, kikerül ebből a középpontból a baba megszületésével, miközben új szerepet vesz fel. Kevesebb figyelem jár több felelősséggel. Az új anyai minőség megtalálásában, az új minőségbe való megérkezésben azonban rengeteget segít a belső, lelki utazás tudatosítása, az ösztöneink meghallása és megengedése, önmagunk elfogadása. Hiszen egy anya is elsősorban abból tud adni, ami van: annyi magabiztosságot, nyugalmat, elfogadást tudunk adni, amennyi bennünk is van önmagunkkal szemben.
Itt az is nagy kérdés, hogy saját magunk nehéz érzéseivel mit kezdünk. Minél inkább meg tudjuk hívni a belső megfigyelőt, hogy ítélkezés nélkül meglássa a felmerülő érzéseinket és szükségleteinket, annál inkább képessé válunk majd a gyermekünk érzéseinek és szükségleteinek a felismerésére, megértésére és visszatükrözésére is. Ez utóbbi pedig a gyermek érzelmi fejlődésének kulcsmomentuma: az elsődleges gondozó hogyan reagál rá.
Ennek az átalakulásnak a megélésében sokat segíthet annak a tudatosítása, hogy az életünk újabb szintjére lépünk, többé válunk: több szerepünk lesz, több kihívással fogunk szembesülni, rengeteg tapasztalással és megéléssel gazdagodunk. Ahhoz, hogy ezekkel sikeresen nézünk szembe és jöjjünk ki belőlük, a legfőbb, amit tehetünk, a részletek elképzelése, megtervezése, pontos elképzelése. Hiszen amiről képünk van, arra képessé is válunk.
Az a Kismamanapló, amit több szülés körüli segítővel való konzultáció után öntöttem végleges formába, ehhez az új anyai minőséghez kíván elvezetni: a szülés előtti időszak (azaz a várandósság), a szülés, majd a szülést követő időszak (azaz a sokszor elhanyagolt, ám kritikus gyermekágy) átgondolásával 48 kérdésen keresztül.
Békés, tudatos várandósságot és kiteljesedett anyai minőséget kívánok!
Csordás Izabella ACC,