Testvérviszály – áldás vagy átok?
Hogyan kezelhetjük szülőként, ha akár egy átlagos napon is többször összevesznek a gyerekek? Kinek adjunk igazat? Hogy deríthetjük ki az igazságot és hogy hozhatunk jó döntést? Kiabáljunk, hagyjuk rájuk vagy hozzunk ítéletet felettük, helyettük?
Ezek közül egyik sem jó megoldás. A kiabálást talán nem is kell magyarázni, hisz - legalábbis fejben – biztos mindenki tudja, hogy nem kiabálással célszerű ezeket a helyzeteket kezelni, még ha el is szakad néha az a bizonyos cérna. Az sem jó, ha hallgatunk vagy úgy teszünk, mintha meg se történt volna. De nem érdemes igazságot sem szolgáltatnunk, mert nincs „jó” igazságtétel: ha az egyik gyereknek igazat adtunk, akkor utána a testvére fog reklamálni, hogy miért adtunk igazat a másikuknak, és azt tapasztaljuk, hogy sosem tudunk jól „bíráskodni”. De nem is kell.
Helyette akár már a kisebb gyerekeket is célszerű megtanítani, hogyan tudják ők maguk a konfliktusaikat megoldani.
Ez pedig a példamutatásnál kezdődik, azaz hogy én felnőttként képes vagyok a konfliktusokat kezelni. Ha a gyerek azt látja, hogy nem félek a konfliktustól, nem úgy tekintek rá, mint amitől eredendően tartani kell vagy épp szőnyeg alá kell söpörni, hanem képes vagyok kultúráltan ütköztetni az érdekeimet és a folyamat végén sikerül megoldásra jutni, lezárni a vitát, akkor a gyerek se fog félni a konfliktustól. Azt látja, hogy vitatkoznak a szülők alkalmanként, és ez természetes, hisz nem kell mindig mindenben egyetérteni, csak törekedni kell a megértésre és megoldásra.
Persze a szülők példamutatása nem garancia arra, hogy nem lesz konfliktus a gyerekek közt.
Önmagában a testvéri kapcsolat hordoz egy eredendő konfliktust: hisz mindig van egy elsőszülött, aki elveszti a másodszülött érkezésével azt, hogy ő volt az uralkodó a családban, a másodszülött pedig, mivel sosem élte meg ezt az „egyeduralkodást”, születésétől azért harcol, hogy a megosztott figyelemből ő is kapjon vagy ő kapjon többet. És ez még csak a kezdet, hisz sokszor egész apró dolog elég, hogy kirobbantsa a veszekedést.
De mit tehetünk, ha testvérvitát tapasztalunk?
Váljunk mediátorokká! A mediátor egy semleges közvetítő fél, aki a két vitázó között segít tolmácsolni, kapcsolatot teremteni, közelíteni az álláspontokat, részrehajlás és tanácsadás nélkül. Ne bíróként lépjünk tehát fel, ne oldjuk meg helyettük, ne hozzunk mi döntést és ítéletet! Közvetítőként segítsük a gyerekeket, hogy egymással próbáljanak kommunikálni, hallgassák meg egymást. Érdemes megtanítani őket arra, hogyan tudják megfogalmazni, hogy igazából mi robbantotta ki a vitát, mi a valódi ok, mi a gyökere és persze mi lehet a megoldás.
Első lépésként jó, ha megpróbáljuk kideríteni, mi történt. De számoljunk azzal, hogy az érintettek másként fogják látni, értelmezni a történteket, és ezt nem azért teszik, mert hazudni vagy manipulálni szeretnének. Abban tehát mindenképp segít ez a lépés, hogy képbe kerüljünk szülőként a történésekkel, hisz lehet, hogy nem is láttuk, mi történt. Emellett pedig néhány kérdés által időt nyerhet mindenki, hogy kissé megnyugodjon és elgondolkodjon a történteken.
Érdemes felhívni a gyerekek figyelmét az ún. megszakítás nélküli beszéd technikájára, ami egy mediációs technika, s azt jelenti, hogy mindkét vitás félnek van lehetősége néhány percben elmondani, hogy ő mit tapasztalt, ő hogy látta, élte meg a helyzetet, s eközben a másik nem szólhat bele a mondandójába, csak figyel és később, a megadott pár perc után reagálhat. Ez türelemre, valódi, figyelmes meghallgatásra és megértésre tanítja őket.
Ezután alkalmazhatjuk az erőszakmentes kommunikáció (EMK) eszköztárát. Az első pillére a megfigyelés, azaz próbáljuk megfejteni, elmondani, hogy mi az, ami valóban történt. Mit tapasztaltunk, láttunk, hallottunk? (Az pl. nem tény, nem megfigyelés, hogy „azért dugta el a játékát, mert nem is akarta odaadni, csak folyton irigykedik”, ha mindössze az történt, hogy az egyik testvér nem találja a szobában a keresett játékot, amiről FELTÉTELEZI, hogy elrejtette a másik. – A tény, hogy: „nem találom a játékot.”)
A következő EMK-s lépés az érzések megfejtése. Lehet, hogy az egyik gyerek azt fogja mondani, hogy a másik el akarta venni a kislapátot a homokozóban, a másik meg azt, hogy odajött és kitépte a kezéből. Ugyanazt mesélte el mindkettő, ahogy ő tapasztalta. Ez nem hazugság, hisz a saját érzéseinkért senki nem lehet felelős. Hathat az érzésemre a másik viselkedése, de nem ő okozza azt a konkrét érzést, amit én érzek adott helyzetben. Derítsük ki tehát, ki mit érzett, amikor történt az eset.
Kérhetjük a gyerekektől, hogy:
„Meséld el, milyen érzések voltak benned emiatt?”
Vagy akár segíthetünk, rávezethetjük:
„Jól gondolom, jól látom rajtad, hogy dühös/csalódott/szomorú voltál?”
Fontos, hogy KÉRDEZZÜK, ne ÁLLÍTSUK! Mivel nem tudhatjuk, mi van bennük, csak sejthetjük. Hagyjuk meg a lehetőségét, hogy a gyerekek gondolkodjanak az érzéseiken és tanulják megfogalmazni, akár mást mondva, mint amire mi tippeltünk. Ahogy ezt tanítjuk nekik, fokozatosan már ők maguk is alkalmazzák majd önállóan ezt a módszert és fejlődik az érzelmi intelligenciájuk, a kommunikációjuk, az empátiás készségük önmaguk és mások felé.
Egyelőre kevés óvodában, iskolában tanítják az EMK lépéseit, de intézményen kívüli foglalkozásokat, táborokat is kereshetünk számunkra. Jómagam is szervezek 8-13 éves gyerekeknek, két korcsoportban, a témában napközis tábort, melyben az önbizalommal, énképpel, online kommunikációval/jelenléttel is foglalkozunk.
Gyerekeknél sokszor könnyebb a szükségletek oldaláról megfogni a helyzetet, ami a harmadik lépése az erőszakmentes kommunikációnak. Segíthetünk itt is kérdésekkel:
„Mit szerettél volna csinálni, mihez kellett a lapát, miért nem adta oda, miért gondolod, hogy nem akarta odaadni?”
Ezekből tudunk majd következtetni a szükségletekre, mint amilyen pl. a kapcsolódás („azért kellett a lapát, hogy én is vele együtt építhessek várat”) vagy az elismerés („én is olyan nagy várat akartam építeni, mint ő, hogy aztán neked megmutathassam, anya”).
A szükségletek után akár vissszaléphetünk az érzésekhez:
„Amikor elvette a lapátot, akkor az volt a baj, hogy nem tudtál vele együtt homokvárat építeni, és ez elszomorított?”
Rá fogunk így jönni, hogy mi is volt az eredeti cél, a valódi ok, és mivel lehet megoldani a problémát, akár hogy a jövőben hogy lehet megelőzni hasonló esetet.
Lehet, hogy eleinte, míg tanulják ezt a kommunikációt vagy amíg kicsik, addig csak négy-öt szóval, érzéssel tudnak fogalmazni, de ahogy egyre többet beszélünk így velük, ez bővülni fog. A szókincs bővítésre jó lehet a meseolvasás is vagy az e célra fejlesztett játékok, pl. Pozitivity vagy Kompátia, ill. a fantáziánkkal is segíthetjük a játékos tanulást, hisz akár egy mesekönyv képeit nézegetve is beszélhetünk arról, hogy mit érezhet a mesehős, mire vágyhat.
Az EMK negyedik, záró lépése a megcselekedhető kérés, ami tulajdonképpen már a megállapodás: ki, mit, mikor, hogyan fog tenni, hogy megoldódjon a helyzet. Fontos, hogy konkrétan fogalmazzunk, mindenki értse és meg tudja tenni a megállapodottakat, és semmiképp se azt mondjuk, hogy mit NEM csinálunk a jövőben, mert azt nem lehet megtenni.
Mit tehet a szülő ha ő maga nem tud jó példát mutatni, akár önhibáján kívül, mert ő sem tanulta ill. az ő családjában sem látta a konfliktuskezelés helyes módját?
Ekkor sem kell elkeseredni, hisz bármikor, felnőttként is tanulható az érzések felismerése, megfogalmazása, azaz fejleszthető az érzelmi intelligencia, valamint a helyes, együttműködő. empatikus kommunikáció is tanulható. Kezdhetjük a módszer szülőatyjának, Marshall Rosenbergnek könyvével, melynek címe: A szavak ablakok vagy falak. Elsajátítható kiscsopotos tanfolyamokon vagy otthon, önállóan végezhető online kurzusokon is, mint amilyen az én empátia tanfolyamom is.
Már azzal is nagy lépést teszünk, ha nem félünk a konfliktustól, hisz sok mindent tud tanítani. Adhat sikerélményt, önbizalmat erősíthet, ha sikerül megoldani, ill. jobban megismerhetjük általa a másikat, az ő érzéseit, szükségleteit, s persze saját érzéseinket, igényeinket, ezáltal önmagunkat. Segít kijelölni a határainkat, kiállni magunkért, önmagunk lenni és maradni!