Bántalmazás

#bántalmazás #autizmus #szorongás #reménytelenség

Kedves Szakértők!

Már régóta érlelődik bennem, hogy segítségre lenne szükségem, de eddig nem mertem összeszedni a gondolataimat.
Két problémával szeretnék Önökhöz fordulni:

Van egy 2.5 éves kisfiam, akiért aggódom. Kb. Másfél éve nem alussza át az éjszakákat. Elvétve fordul elő, hogy nem kel fel.
A párommal felváltva éjszakázunk. Az ő munkája rugalmas, én pedig nappali tagozatos tanuló vagyok még. Két hetente jár hozzánk az anyukám egy-két napra besegíteni.

Azt gondolom, hogy őrült nagy hajtásban élünk, mindketten kifacsartnak érezzük magunkat.A kisfiam még nem beszél, azaz nem válaszol feltett kérdésekre,
csak számokat sorol vagy az ábécé-t mondókázza angol nyelven. Ez a két dolog köti le, csak akkor figyel oda, ha pl.számolok neki, vagy éneklek a nevére nagyon nehezen hallgat.
Magyarul nem mond szavakat, párszor elszámolt tízig aztán elhagyta.

A játékait precízen sorba rendezi és ha valaki beleavatkozik a játékába teljesen kiborul. A hozzátáplálás, darabos ételre átállás a mai napig nehezen megy.
Kevés féle ételt hajlandó megenni, némelyiktől öklendezik. Nem mindegy milyen a kaja állaga, textúrája.
Korábban úgy tűnt elkezd fejlődni az önálló evésben, meg tudta enni a kiflicsücsköt a saját kezében, aztán elkezdte betömködni az egészet a szájába és öklendezni.
Most már csak katonákra felszelve tudja megenni pl. a pékárut. Kanállal egyáltalán nem akar enni. Pohárból sem tud még inni.

Rettenetesen nehezen lehet rávenni új dolgokra. A fogmosás szintén tortúra. Nem utánoz se engem, se a páromat ha mutatunk neki valamit.
Sztereotip mozgásokat végez pl. csavargatja a kézfejét, repked. Lábujjhegyen jár, ami nagyon aggaszt. Ha kimegyünk sétálni, mindig cipelteti magát.
Nehezen alkalmazkodik ha új környezetben vagyunk, ha elmegyünk meglátogatni egy rokonunkat vagy barátunkat.

Tudom, hogy érvénybe lépett a dackorszak, de azt érzem, hogy az átlagos hisztinél többről van szó. Néha lenyugtathatatlanul üvölt, volt olyan hogy hányásig sírta magát.
Újabban elkezdett félni a kortársaitól is. A játszótéren elég ha meghallja a gyerekhangot, vagy sírást és kikel magából.
Korábban olyan is volt, hogy babakocsival sétáltunk,meglátott egy gyereket az utcán és vigasztalhatatlanul sírt, dobálta magát.

Alig merünk már közösségbe menni, egyáltalán elindulni bárhova annyira stresszes, hogy nem tudjuk kezelni ezeket a szituációkat.
Ha valamitől fél nem hozzám bújik, hanem a ringatószékébe menekül. Ritkán nyugtatja meg ha cirógatom.
Oda szokott bújni hozzánk, de akkor is folyton zsizseg, dörzsöli a lábait egymásnak. Szemkontaktust tartja.
Lehetséges, hogy autizmus spektrumzavar áll fenn? Van okom aggodalomra?

A másik probléma a párommal adódó konfliktushelyzet, amit eddig a kimerültség, kialvatlanság következményeként tudtam be.
Folyamatosan megjegyzéseket tesz a kicsire, hangoztatja hogy el van maradva, nem képes semmire, visszafejlődik, kifigurázza a járását olyan sértő megjegyzéseket tesz rá,
hogy “fogyi,, mindezt a jelenlétében. Hiába mondom neki, hogy szerintem káros, amit művel nem hallgat rám. Bocsánatot kér, utána mintha mi sem történt volna kezdi újra.

Elég hevesen káromkodik, csúnyán beszél velem is meg a kisfiammal is. Úgy érzem kezd elfogyni a türelmem. Egyik nap azt mondja, hogy nincs semmi baja a kicsinek és ne beszéljek hülyeségeket,
ne magyarázzam bele, hogy ,, fogyi” másik nap pedig becsmérli. Felvetettem neki, hogy elviszem fejlesztőházba kivizsgálásra, szerettem volna ha együtt tudunk működni,
de úgy látom, hogy nem hajlandó rá, ennek ellenére mondtam neki, hogy elmegyünk.

Én abszolút nem gondolom, hogy ,,fogyi” lenne, és idegesítenek is az ilyen szintű megnyilvánulások. Az idén diplomázom, úszom a teendőkkel,
ezért ezt a szenzitív időszakot a kicsivel nagyon nehezen élem meg, bűntudatom van amiért nem vagyok mindig ott mellette .
Ezt a bűntudatot sokszor kihasználja, célozgat arra, hogy nem vagyok jó anya, nem érdekel a saját gyerekem, mások otthon maradnak nullahosszonnégyben a gyerekkel.

Szerinte az lenne a helyes felállás ha ő dolgozna én meg otthon maradnék. Sokszor átrágtuk ezt a témát. Mondtam, hogy be kell fejeznem az iskolát,
elég sok bejárási kötelezettségem van. Ennek ellenére folyamatosan szabotálja az egyetem töltött időmet. Hívogat, hogy mikor jövök, miközben órán vagyok.

Azt is meg szokta kérdezni hogy biztos órán vagyok e? Részletesen kikérdez, folyton gyanúsítgat. Mivel közösségben dolgozom az iskolai feladatokon,
mindig megkérdezi, hogy milyen fiúk járnak az osztályba, tetszik –e nekem valamelyik. A tavalyi évben elvállaltam egy pár órás alkalmi munkát ami szintén nem tetszett neki.
A nyáron diákmunkát is végeztem, de azt is csak úgy, hogy ne menjen az ő munkavégzésének rovására. Az sem tetszett neki, szerinte vesztegettem az idejét, mivel ő több pénzt keres.
Az elmúlt két évben teljesen kikészültem idegileg, nem is tudom mi tart egyben. Elkezdtem pszichológushoz járni, ami bizonyos mértékig segít.

Felajánlottam a páromnak, hogy menjünk el ketten, de nem hajlandó rá. Szerinte a pszichológia áltudomány és úgyis csak eljátszaná, hogy minden rendben van köztünk,
nekem van csak szükségem szakemberre. Egyébként arról is faggat, hogy a pszichológussal miről beszélek. Azt is megjegyezte, hogy vigyázzak vele, ne az legyen a vége,
hogy tele beszéli a fejem, és végül szakítok vele, mert ha két nő összeül abból semmi jó nem sülhet ki…

Már az álmaiért is felelősségre von, a minap azt álmodta, hogy megcsalom és kérdezgeti, hogy ki lehetett az, miért álmodik vajon ő ilyeneket.
Sokszor meggyanúsít azzal, hogy megcsalom. Nem tudom mitévő legyek, kihez fordulhatnék? Úgy gondolom megpróbáltam minden tőlem telhetőt, hogy fejlődjön a kommunikációnk,
de azt vettem észre, hogy kezdek tőle eltávolodni érzelmileg.

Ahhoz, hogy túléljem ezt az időszakot magamra és a kisfiamra kell koncentrálnom. Nem látom át, hogy kimondottan ez az életszakasz és a körülmények amelyek extrán nehezítik a hétköznapokat,
generálják a problémákat és majd szépen továbblendülünk rajta, vagy a kapcsolatunk kezd elvérezni.
Egyrészt azt gondolom, ezek a kijelentések nagyon sértőek és szín tisztán hímsoviniszták.

Másrészt elgondolkodom azon, hogy csak én vagyok túl érzékeny, túlreagálom? Nem értem magam miért nem vettem észre eddig, hogy a szavaival mennyire bánt,
és mennyire nem fér össze a kettőnk családról alkotott képe. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy fáj nekem, ahogy beszél velem és amiket mond rosszul esik,
de nem vette figyelembe, sőt olaj volt a tűzre, még inkább kifiguráz még a fejemre is olvassa.
Felhozza példának a nővérét akinek a férje alkoholista és alkalmanként megveri. Szerinte nincs miért sopánkodnom ő ahhoz az emberhez képest kezes bárány, nagy dobra verem a dolgot,
nem kell mindent komolyan vennem.

Történt egy olyan eset, amit nem tudok kiheverni. A fürdetésnél megjegyezte, hogy a kicsi hisztijei tarthatatlanok, úgyhogy rá kéne csapni a fenekére. Mondtam neki, hogy szó sem lehet róla,
ebbe nem egyezem bele, meg se próbáljon ilyesmire vetemedni. Kiderült, hogy előtte a testvérével beszélt aki ezt a ,,fantasztikus” tanácsot adta neki, a dac kezelésére.
Sajnos megtörtént a dolog… azóta is gyűlölöm magam, hogy nem tudtam megvédeni a gyermekem, és bánt az is, hogy nem a közös döntéseink és megállapodásaink számítanak.

Mostanra már úgy érzem csapdába kerültem, kifordultam magamból, olyan életet élek amilyet nem akarok, gyomorgörcsben telnek a napjaim.
Azt vettem észre magamon, hogy már semminek nem tudok örülni.
Mit tehetnék, annak érdekében hogy ne hagyjon el minden erőm?

Válaszokat előre is köszönöm!