Gyermeklélektan

#szorong #túlzottmegfelelésikényszer #érzékeny #túljófiú #pozitívvisszacsatolás #bocsánatkérés

Kedves Szakértők!

Segítségüket szeretném kérni az alábbiakkal kapcsolatosan, mert nagyon szeretnék segíteni a kisfiamnak, de úgy érzem, hogy minden igyekezetem ellenére sem sikerül, s nem tudom, hogy mit csinálok rosszul, de valamit mégis elrontok. Kisfiam 6 éves múlt, nagyon érzékeny, a világra rendkívül nyitott, folyamatosan csacsogó, nagyon bújós gyermek, akinek óriási szüksége van a szeretetre, illetve a megerősítésre, visszacsatolásra. Bár megkésett beszédfejlődésű volt, de az elmúlt 3 évben rengeteg munkát tett abba bele, hogy ezen óriási hátrányát behozta, sőt. Szókincse átlag feletti, nagyon választékosan képes kifejezni magát, érzéseit is meg tudja fogalmazni. Túlzottan alkalmazkodó, mindenkinek megfelelni akaró kissrác. Magáért az esetek többségében nem áll ki, de másokat gondolkodás nélkül megvéd (szavakkal).

A problémám az lenne, hogy túlzottan meg akar felelni, legfőképp nekem. Nekem úgy tűnik, hogy fél attól, hogy elveszíti a szeretetemet. Fogalmam sincs, hogy mivel váltottam ezt ki nála. Nem tudom, hogy mi az, amit elrontottam a nevelése közben. De írok két példát, ami az elmúlt 2 napban történt, hogy éreztessem, miről is van szó: elmentek az apukájával a városba, és hoztak kettő sorsjegyet, s mikor megkérdeztem tőlük viccesen, hogy hol van az én sorsjegyem, erre elsírta magát s hiába próbáltam vigasztalni, ő csak azt mondogatta, hogy bocsánat anya. Ilyenkor addig mondja, hogy bocsánat amíg nem jelzek neki vissza. Vagy tegnap elmaradt a napköziben az egyik házi feladatának az elkészítésével. Mivel a lap alján volt szerintem fel sem tűnt neki, csak egy sornyi feladat volt, azaz nem volt túl szembetűnő sem. Ekkor mondtam neki, hogy semmi baj ilyen anyával és apával is előfordult, gyere gyorsan csináljuk meg, de ekkor is elsírta magát, s bocsánatot kért, hogy nem akart hibázni. Egyáltalán nem hibáztattam, még csak nem is céloztam rá; észrevettük, 2 perc alatt megcsinálja. Mikor mondtam neki, hogy csináljuk meg akkor is nagyon figyeltem a hangsúlyra, mivel tudom mennyire érzékeny, meg tudom nem könnyű neki. Most kezdte a sulit, így ezer új dolgot kell megtanulnia, még több dologra kell figyelnie, rengeteg új szabály van, ott is maximálisan meg akar mindenkinek felelni, illetve óriási a váltás az ovis élethez képest.

Természetesen az apja szerint nevelek egy életképtelen, nyámnyila miasszonykatonáját. Mondja ezt azért, mert sokat foglalkozok vele, ha szüksége van ott vagyok mellette, bármikor számíthat rám, ölelgetem, szeretgetem, puszilgatom, meghallgatom, tartalmas minőségi időt próbálok vele tölteni. Az apukájának nincsen pozitív élménye a saját apukájával kapcsolatosan; bár egy ideig ott volt mellette, de mégis elérhetetlen volt számára. Az elmondások alapján most ő is pontosan ugyanezt teszi, amit anno ő is látott/kapott/megtapasztalt. A gyerek csak akkor közeledhet felé, ha neki is épp megfelelő, ha neki is épp szüksége van rá, kedve van hozzá. Ezen kívül elérhetetlen a gyereknek, apuka pedig úgy gondolja, hogy mivel anyagilag mindent megteremt, ezzel ő teljesítette is a kötelességét. Az apja szerint egyedül csak én vagyok a hibás, én rontottam el a gyereket, míg szerintem nagyban a soha meg nem kapott „apa igazán büszke rám és elfogad olyannak amilyen vagyok” megtapasztalás hiányának tudható be. Én nem a hibást keresem, hisz úgy gondolom, hogy mind a ketten „kellettünk” ahhoz, hogy ezt a viselkedést elültettük benne; megoldást szeretnék találni, hogy csökkenjen benne ez az óriási görcsös megfelelni akarás részéről mindenki irányába, de legfőképp felém.

Még egy szerintem nagyon fontos momentum a viselkedésével kapcsolatosan: nyáron nagyon jól megfigyelhető volt nála s ezt mások is észrevették és megjegyezték, hogy amikor az apukája nincs a közelében, mert például délutános műszakban dolgozik, vagy anya-fia programot tartunk kettesben/rokonokkal de apuka nélkül, vagy pár napra hazautazunk apuka nélkül a családhoz teljesen fel van szabadulva, oldott, nincs benne olyan szintű görcsös megfelelés, mint amikor mellette van. S ilyenkor nekem sem akar folyamatosan megfelelni, aminek én nagyon örülök, hisz látszólag felszabadul, nincs szüksége a folyamatos megerősítésemre, visszaigazolásomra. Olyan mintha egy másik gyerek lenne. Mondja is, hogy olyan jó, hogy apa nincs velünk. Közben nekem a szívem szakad meg érte/értünk, mert tudom, hogy nem egyszerű ezt kimondania, de ha őszinte akarok lenni én is pontosan így érzem, csak nem mondom ki hangosan.

Válaszukat és tanácsukat előre is köszönöm!