Gyermeklélektan

#túlragaszkodógyermek #26hónapos #miértviselkedikígy #hogykezeljem
Kedves Szakértők!
Szeretnék gyermeknevelési tanácsot vagy iránymutatást kérni, vagy legalább egy magyarázatot arra, miért áll fenn a következő helyzet nálunk, hogy meg tudjam érteni és helyén tudjam kezelni. Egyrészt el elakadtam, másrészt elkeseredtem.
Elnézést kérek amiért hosszú lesz, de nem szeretnék semmi fontosnak tűnő dolgot kihagyni.

Szóval a kisfiam 26 hónapos, kezdetek óta igény szerint szoptatott (mostanra már csak alváshoz engedem neki, meg ha látom hogy nagyon szüksége van rá, ezen kívül is), 4 hónapos kora óta együtt alszunk (apuka tőlünk külön a nappaliban), egy kétszobás családiházban élünk együtt a nyugdíjas anyósommal - ennek ellenére gyakran vagyunk kettesben itthon a kisfiammal.
Azt tapasztalom, hogy ha kettesben (vagy hármasban az apukájával) vagyunk, teljesen nyugodtan, zökkenőmentesen telik el a nap, minden flottul megy, tudom végezni a dolgom, rá is kellő időt és figyelmet tudok szentelni és minden oké.

Azonban ha mindannyian itthon vagyunk, a kisfiam teljesen rámcuppan . Csak én vetkőztethetem, csak én öltöztethetem, csak én adhatom neki a poharát, mindent csak velem akar csinálni, állandóan hív hogy játszak vele, üljek mellé, ha felállok szalad utánam, hogy "anya hova tűntél, jövök utánad" és szó szerint egy perc "nyugtom sincs", mert ha nem tudok azonnal felé fordulni, hatalmas sírásba kezd. Nem fogadja el mástól a segítséget, pedig a mama és az apukája is türelmes és szeretettel fordul felé.
Ha nem vagyok vele, mert pl boltba megyek nélküle, vagy az apukája elviszi sétálni, enged mindent nekik is, jól szórakozik a mamával is anélkül, hogy emlegetne, de ha én is itthon vagyok, csak én kellek neki mindenhez.

Ez engem borzasztóan bosszant és kimerít, mert ha kettesben vagyunk is mindent én csinálok vele, mikor lenne 'segítségem', akkor se tudom kihasználni mert csak nekem enged mindent, zokogva rángatja a nadrágomat, hogy menjek vele, üljek mellé, legyek vele. Ilyenkor én kikészülök és előfordul, hogy robbanok, és azt érzem, hogy megőrülök. Minden egyéb okból kifolyó elkeseredését meg tudom érteni és higgadtan, türelmesen tudom kezelni, de ezt nem tudom hova tenni.

Miért csinálja ezt? Miért nem érti meg, vagy fogadja el hogy mások is szeretnének neki segíteni, hogy nem csak én vagyok?

Anyósom szerint túl nagy szimbiózisban vagyunk, nem kellene ennyire kötődnünk egymáshoz, nagyobb teret kellene adnunk a gyerekkel egymásnak. Sosem hagytam még ott sehol, 26 hónap alatt 5 óra volt a legtöbb külön töltött időnk, egy vizsga miatt.
Jól szocializált, bárhová el lehet menni vele, mondatokban beszél, jól kifejezi magát, használja (bár nem tudom mennyire érti valójában) a mérges vagyok, ideges vagyok, szomorú vagyok, örülök, boldog vagyok kifejezéseket.

Én, amikor kiborulok, és pár perc múlva lehiggadok, mindig elmondom neki mit érzek a történtekkel kapcsolatban. Hogy a mama és apa is nagyon szeretik őt, hogy ők is nagyon szívesen segítének levenni róla a kabátot, a cipőt (ha az apukájával sétál, már a kapuban kiabál hogy "csak anya veheti le a cipőm, anya gyere")

Az apukája teljes értékű édesapja a kisfiunknak, ha csak hármasban vagyunk apa is mindent csinálhat vele, vagy legalábbis picit ellenkezik de hamar meggyőzhető. Nagyon jó a kapcsolatuk.
A covidhelyzetre nem tudom fogni, mert nem sokban változott az életünk, mióta tart, mint előtte, maximum annyiban hogy az anyósom azóta egyfolytában itthon van, előtte pedig gyakran elutazott akár napokra is, ilyenkor természetesen, mint háromfős család nagyon jól tudunk működni.

Próbáltam a gyerekidőt, hogy igen minden várhat, megyek ha szüksége van rám, kicsit játszunk, aztán mennem kell a konyhába (oda egyéb okok miatt nem mindig jöhet velem), de nem érti miért állok fel mellőle mindig, én meg nem tarthatok tízpercenként négyperces gyerekidőket.

Rossz a kommunikációm? Miért van ennyire rámtapadva a kisfiam, ha mindannyian itthon vagyunk? Mit csináljak máshogy? Hogy ne kapjam fel ilyenkor a vizet és akadjak ki amikor látszólag hatalmas szüksége lenne rám? Milyen gondolatokat húzzak elő magamból, amikor pattanásig feszülnek emiatt az idegeim? Hogy ne legyek ilyenkor dühös és mérges? Mi zajlik ilyenkor benne?

Az, hogy így élünk bennem is nagyfokú frusztrációt okoz, vannak bennem elnyomott negatív érzések a lakáskörülményekkel és anyóssal kapcsolatban is. Ezt érezheti rajtam és vetíti ki?
Tudnék még találgatni, de lehet hogy teljesen rossz irányba keresem a megoldást. Tudnának nekem ebben segíteni? Nagyon eszköztelennek és kimerültnek érzem magam. Köszönöm, ha tudnak segítséget!