Dackorszak

#testvérféltékenység #dackorszak #agresszió

Kedves Szakértők!

Van egy 2 éves (márciusban múlt) és egy 9 hetes kislányom. A 2 évesem nagyon nyitott mások felé, szeret barátkozni más gyerekekkel, meg felnőttekkel is. Folyékonyan beszél, és már nagyjából szobatiszta (éjszaka is). Próbálok tudatos szülő lenni, mert tudom, hogy ami ösztönösen jön, azok azok a minták, amiket én is gyerekként és felnőttként tapasztaltam, de nem feltétlenül jó megoldások. Sokat olvastam/olvasok pszichológiai témákban. Készültem a kistesó érkezésére, olvastam a beszélj úgy c. könyv kisgyermeket verzióját, a Testvérek féltékenység nélkül-t, most a pozitív fegyelmezést olvasom, bár a hugi születése óta nem sok időm volt rá. Sokat meséltem a pocakban lévő testvéréről, és olvastunk testvér érkezős könyvet is. Mégis elakadtam, és úgy érzem, hogy mindezek ellenére "szaranya" vagyok... de tényleg.

Tudom, hogy normális a testvér féltékenység, és igyekszem nem erősíteni a nagyobbikban ezt az érzést, mégis olyan dolgokat csinál, amikkel sajnos kijövök a sodromból. Szereti a hugit, sokat simogatja, puszilgatja, ölelgeti, de ha fáradtabb, vagy úgy érzi, hogy kevés figyelem jut neki, akkor megüti a fejét. Az elején nem szóltam rá túl sokat, mert nem akartam erősíteni benne, hogy ezzel felhívja a figyelmemet, de tovább ütötte. Egy idő után már kiabáltam vele, de semmi. Volt, hogy ráütöttem, amikor egy nagyot ütött a hugi fejére. De ezzel sem értem el mást, csak hogy mindhárman sírtunk. Mindig bocsánatot kérek tőle, ha kiabálok vele, vagy ekkor, amikor rácsaptam, mondom neki, hogy dühös és szomorú voltam, amiért bántotta a tesót, de attól még nekem sem szabad őt bántanom. Nem csinálok nagy prédikációkat, 2 éves, nyilván nem érti meg. De mindennap megüti. Legutóbb úgy reagáltam rá, hogy kimentem a kicsivel a szobából, és mondtam neki, hogy majd akkor megyünk vissza, ha már megnyugodott, mert nem szeretném, hogy baja essen a testvérének.

De ma teljesen elveszettnek érzem a helyzetet... Szüleimnél nyaralunk most a héten, és indultunk volna anyukámmal játszótérre. Anyukám épp apukámat kezelte (sajnos ápolásra szorul), a 9 hetesem már a babahordozóban volt, én meg megpisiltettem a nagyobbik lányomat, és aztán én is pisiltem. Ezalatt hallottam, hogy nagyon elkezdett sírni a pici, kimentem a wc-ről, és láttam, hogy nem csak, hogy ráfeküdt a kicsire (ezt már máskor is csinálta, emiatt is szólunk neki...), de erősen megharapta az arcát, homlokát, orrát. Ez reggel történt, a harapásnyom még este fél8-kor is erősen látszódik, teljesen belilult. Itt elkezdtem én is sírni, és megint rácsaptam a nagyra, és bevittem a kicsit a belső szobába. Teljesen összetörtem, mert nem akarok erőszakot alkalmazni, de a testvér fizikai (és lelki) bántása nem fér bele, és hiába próbálom szépen, türelmesen kezelni a helyzetet, nem sikerül. Sírtam, mert bűntudatom volt, hogy ráütöttem (azért annyira nem volt erős), és sírtam, hogy hogy a fenébe fordulhat ez elő, hogy ennyire megharapja, főleg, mikor hallotta, hogy sír a kicsi. Milyen frusztráció van benne, hogy ennyire bántja a kicsit? Persze ezután a nagyobb is elkezdett sírni, és jött utánunk. Őt is az ölembe vettem, megpusziltam, és mondtam neki sírva, hogy nagyon haragszom rá.

Aztán elmentünk a játszótérre. Anyukám volt a kicsivel, én játszottam a 2 évessel. Aztán egy idő után elmeséltem neki egy mesét egy testvérpárról (akiknek amúgy majdnem ugyanolyan a nevük, mint az övé meg a testvéréé, már máskor is meséltem róluk). Meséltem, hogy ők jó testvérek, mégis a nagyobbik valamiért megharapta a húgát, aki nagyon sírt, anya emiatt rácsapott, és mind3-an sírtak. Aztán később a nagyobbik odament a kicsihez, bocsánatot kért, és mondta neki, hogy szereti, nem akarja bántani. Erre a kicsi mondta neki, hogy nem haragszik, ő is nagyon szereti, és megkérte, hogy ne harapja meg máskor. Anya ezt végighallgatta mosogatás közben a konyhából, és bement, megölelte őket, és elmondta, hogy mennyire szereti mindkettőjüket. És így 3-an ölelték egymást. Ezután a nagyobb sosem bántotta többé a testvérét, mert megértette, hogy az neki nagyon fáj. Ezt meséltem neki, nyilván szofisztikáltabban. Tetszett neki, kérte, hogy még egyszer meséljem el, meg még (kb 3x meséltem el neki aztán egymás után).
De mit tudok csinálni, hogy kezeljem ezt a helyzetet? Úgy, hogy ne sérüljön egyik gyermekem sem, sem a köztük lévő kapcsolat, sem az én kapcsolatom velük.

Azt még hozzáteszem, hogy próbálok kettesben tölteni időt a nagyobbikkal, sokszor megyek vele kettesben játszótérre, biciklizni, kertbe, stb. A picibaba elég jó alvó, és egyben alszik napközben 3-4 órát, aztán kb 1 órát van fent, és megint 3-4 órát alszik, úgyhogy napközben rá nem sok figyelem hárul, úgyhogy nem értem, hogy miért érzi ennyire kevésnek a figyelmet. Ma reggel is viháncoltam, birkóztam vele az ágyban, ezek után történt a harapás. Tegnap is kettesben mentünk állatkertbe, anyukám a picire vigyázott. Azt is hozzáteszem, hogy a férjem nagyon nagyon jó apa, mi is jól vagyunk, és ő is próbál válaszkészen, türelmesen viszonyulni a gyerekekhez, ebben teljes az egyetértés.

Nagyon sokat dolgozik, de ha otthon van, akkor tényleg minőségi időt tölt a gyerekekkel. Tudom, hogy most a dackorszak és a testvér érkezése egy elég nagy stresszforrás, nem csodálom, hogy van benne frusztráció, és a földön fekvős hisztijeit szerintem egész jól kezelem (hagyom... de ott vagyok mellette), de ezt, hogy bántja, és még csak nem is agresszióból bántja, inkább kíváncsiságból, ezt hogy állítsam meg, anélkül, hogy én is bántanám őt?
Köszönöm!