Család és párkapcsolat

#magabiztosgyereketnevelni #hogynakell #hogyankellnemártani
Kedves Szakértők!
Hogy neveljünk magabiztos, egészséges önértékeléssel rendelkező, önálló, határozott gyereket? Jómagam hogy vihetek a gyerekemnek egy olyan példát, amit sosem láttam?

Ezerszer megfogadtam, hogy nem viszem tovább a családi nyomoraimat, mégis azon kapom magam, hogy bár kimutatom a szeretetemet folyamatosan, amit én sose kaptam, de a kevésbé EGYÉRTELMŰ üzeneteket ugyanúgy viszem tovább.
Dolgozom magamon, de úgy érzem, mire magamat rendbe rakok, addigra már késő lesz ahhoz, hogy a gyerekeim jól nevelődjenek.

Mondok pár példát:
Úgy nőttem fel, hogy csak azt kaptam milyen semmitérő leszek, csak a negatív dolgokat tolták, ha más nem, akkor heccelve, de mindig lehúztak. Sosem dícsértek, vagy csak halkan, de ha hibáztam, akkor az mindig ment. A gyerekeimet én mindig megdícsérem, ha ügyesek, akkor is ha nem. Néha túlzóan is.

Viszont észrevettem magamon, hogy míg más anyák bezzegelnek a gyerekeikkel, én jobbára a nehézségekről beszélek. Ha valaki dicsekszik a gyerekével, örülök, de én nem szoktam, nehogy azt gondolják, hogy felvágok. Ha egy barátnőm arról beszél, ebbe milyen ügyes a gyerekem, az övé nem, akkor rögtön ledegradálom a lányom /fiam, de hogy neki meg az nem megy még. Borzasztó nehéz a gyerekekkel, tehát nem hazudok, de mégis mindig a panasz az első. Mert hisztis, mert szófogadatlan...

Ha arra gondolok, hogy ovis lesz a lányom, nem arra gondolok, hogy jajj de jó, hogy lesznek kis barátai, vagy hogy egész nap játszhat, hogy élvezi majd, hanem arra, hogy a nehéz természete miatt (kicsit hiperaktív, és fejletlen idegrendszere van) milyen nehéz lesz neki, és hogy bántják majd. Sokszor egy kis "szerencsétlen" lelkileg sérült gyereket látom benne, kis szánnivalót, akit majd kirekesztenek, és ezért megszakad a szívem.

Nem normális gondolatok ezek, és nem akarom ezt közvetíteni felé. Próbálok tudatos lenni, de nem megy. Eleve nem tudom hogyan kellene viselkednem, és hiába figyelek rá, hogy szeressem, dícsérjem a gyerekeim, ha vannak olyan tudattalan dolgok, amiket meg észre sem veszek. Felnőtt ember létemre egy határozatlan, bizonytalan gyereknek érzem magam.

Annak ellenére, hogy nagy szám van, mindenkinek mindent elnézek (kivéve az igazi szeretteimnek, mint pl a párom), ha valaki átver, megbánt még majdnem én kérek elnézést, mintha minden az én hibám lenne. Annyira nonszensz helyzetekben nem tudok kiállni magamért, hogy az félelmetes, mert ha konfrontálódnom kell, akkor rendesen gyomoridegem van.
Megteszem sokszor pedig ennek ellenére, a környezetem azt is hiszi, hogy milyen karakán csaj vagyok. Ha tudnák, hogy milyen harcot vívok ilyenkor legbelül.

Nem akarom azt tovább adni a gyerekeimnek, hogy bárki bármikor átgázolhat rajtuk, pedig azt teszem. Azt teszem amikor hagyom hogy egy barátom rászóljon olyanért, amit én megengedek neki, vagy tudom, hogy csak mást zavar azzal a viselkedéssel, mégis rászólok, vagy mikor a játszótéren elveszik a játékát, akkor azt mondom, osztozkodjon, viszont ha ő veszi el másét, akkor rászólok. Nem is járunk játszótérre, mert gyomoridegem van attól, hogy mi van, ha vele úgy viselkednek, ahogy nem akarom, hogy bántják, vagy mert ő viselkedne úgy, ahogy nem akarom.

A fél életem egy rettegés. Hol anyagi dolgok miatt, hol az egészségünk miatt (sokan haltak meg a családban betegségben). Ha belázasodik valamelyik gyerek, akkor is görcsben áll a gyomrom, és azonnal a legrosszabbtól félek. Tenném hozzá, néha úgy érzem meg vagyok átkozva, vagy a családunk. Sok lelkileg sérült ember van benne, gyakori a daganatos megbetegedés, öngyilkosság is volt a családban, és most sincs sok részével jó kapcsolatom. Szeretnék jó anya lenni, de a határtalan szeretet amit érzek irántuk egyszerűen nem elég hozzá.

Azért írtam ekkora litániát, hogy lássák, nem elég pár jó szó a kérdésem megválaszolásához. Bármilyen szakirodalmat elolvasok, vagy bármilyen módszert kipróbálok, csak segítsenek, hogy jól tudjam szeretni/nevelni a gyerekeimet!