Kapcsolódó cikkek
Hogyan segthetek a férjemnek megbírkózni ezzel a helyzettel?
#férjlelkiterhe #anyós
Kedves Szakértők!
Férjem késői gyermek volt, anyukája 40 évesen szülte, addigra már elsőszülött lánya szinte el is költözött otthonról. Anyósom élete egyébként sem volt vidám, alkoholista férje és annak szintén alkoholista családja többször is bántalmazta, nemcsak lelkileg. Egyszer aztán ott is hagyta őket Budán, hazaköltözött a szüleihez egy kisközségbe, s onnan kezdve élete beszűkült, állattartásból éltek rendkívül szegény körülmények között. A későn érkezett fia lett életében az egyetlen értelem, ami miatt nem adta fel. Nehéz terhesség volt, a fele időt kórházban, fekve kellett töltenie, meg ne szülessen a gyermek idejekorán. Ráadásul az egyik buta falusi azt mondta neki, hogy jaaaaj, csak nehogy fia szülessen, mert a fiúkat nem is lehet szeretni.
Ahogy megszületett és kiderült, hogy fiú, hirtelen nagyon meg is rémült. Egy teljes napig látni sem akarta. Majd a második napon rájött, hogy hát a fiúkat is lehet szeretni, sőt! Imádja, szereti azóta is, amennyire csak egy anya szeretheti a fiát. Igyekezett érte mindent megtenni, s bár mesét sosem olvasott neki, s játékokra sem nagyon telt, azért a lehetőségekhez képest igyekezett előteremteni neki mindent, ami az iskolába kellett.
Nem csoda, hogy férjem mennyire nagyon ragaszkodik anyukájához, ő is a legjobbat szeretné neki.
Ahogyan a férjem elköltözött a városba, anyósom egyre depressziósabbá vált, amely az évek alatt odáig jutott, hogy apósomat is próbálta meggyőzni arról, hogy együtt legyenek öngyilkosok. Napokig képes volt nem inni-enni, de persze csodálkoztak, mikor elájult. Ilyenkor sűrűn került kórházba, ahol infúzióval etették, hozták ideiglenesen helyre. Takarítani, mosni nem szokott, a hűtőben penészedtek a romlott dolgok, amiből főzött, de segítséget nem fogadott el sem tőlünk, sem mástól (egy gondozót is megbíztunk, aki átjárt hozzájuk segíteni bármiben). Többször is hangoztatta, hogy ő szeretne meghalni.
4 éve megszületett kisfiunk, akit mind anyósom, mind apósom nagyon szerettek, de kértük, inkább ők látogassanak meg bennünket, nem szerettünk volna mi kimenni hozzájuk a nem bababarát hely miatt. Nyugdíjasként ingyen utazhattak volna buszon, vonaton, férjem pedig mindig kiment volna az állomásra, de ez a fajta látogatás nem igazán történt meg. Férjem később persze kérte, mégis mi menjünk hozzájuk. Mentünk is, de ő is belátta, hogy nem igazán jó ott a gyermekünknek.
Apósom váratlanul elhunyt. Anyósom nem maradhatott egyedül, félő volt, hogy önmagában is kárt tesz. Egyébként anyósomnak a cukorbetegségen kívül más egészségügyi problémája nem igazán lett volna, a legtöbb probléma abból fakadt, hogy rendkívül kevés folyadékot vitt be a szervezetébe. Így a keze a vízhiánytól ízületes lett, a lábai a melegben megdagadtak, a szeme kiszáradt, ami viszketett neki, s amit így úgy sikerült kidörzsölnie, hogy begyulladt, majdnem műteni kellett, illetve többször kellett orvoshoz vinni a székrekedése miatt.
Tehát anyósom hozzánk költözött. A férjem teljesen megváltozott, folyamatosan ingerült volt mindannyiunkkal, főként anyukájával, akivel sokat vitatkoztak, kiabáltak. Közben a sógornőm balesetet szenvedett, eltörte a kezét, így ő is ellátásra szorult, ő is hozzánk költözött. Még feszültebb lett a helyzet. Miután meggyógyult, a sógornőm egy időre elvitte magával Angliába a 83 éves anyósomat, így a férjem is megnyugodott, a családi béke is helyreállt.
Aztán pár hónap múlva úgy döntöttek, inkább hazahozzák a mamát, nehogy külföldön haljon meg, mert nagyon drága lenne a hazajuttatása. A férjem nagyon örült, hogy hazajön a családja, a mama is sűrűn hiányolta férjemet, és igazából titkon abban is reménykedtünk, nekünk is segítségünkre lesznek a házfelújításban, hiszen jól jött volna pl. a kisgyermekünk nevelésében is a segítség, ha néha, csak egy-egy órára vigyázni tudnának rá. Ebből semmi sem lett, sőt, a mama is többször lett beadva hozzánk, hogy vigyázzunk rá, mikor sógornőmnek elintézni valója akadt. Aztán egyszer csak megjelent a sógornőm csomó cuccal, hogy mától a mama nálunk fog lakni, ő nem bírja tovább vele, megy vissza Angliába.
Én nagyon kiborultam, mert a mama tudata már egyáltalán nem ép (az agy megfelelő működéséhez is szükség lenne a vízre), másfél évesen a kisfiamat simán megitatta kávéval, mert szerinte annyira megkívánta a baba. De később, mikor a fiam 3 éves volt, olyan is előfordult, hogy teljes erőből rálépett a kis mezítlábas lábára a kemény talpú klumpájával, mert a fiam belerúgott, miután már nem viselte el tovább, hogy állandóan piszkálja őt. Hiába kérte, hogy hagyja abba. A kést és a gyógyszereit rendszeresen az asztalon felejtette, stb.
Teltek a hónapok, s közben a sógornőm Angliából rendszeresen utasítgatta férjemet, mikor mit és hogyan csináljon, szerinte anyósomnak hogyan lenne jó, mikor vigye pl. fodrászhoz, illetve így, távolról gyakorlatilag mindenbe beleszólt. 7 hónap elteltével, mikor már a váláson gondolkodtunk, kérte nővérét, hogy beszéljék meg, a mama hol is éljen tovább, mert ez így tovább nem mehet. Az egész családunk rámegy.
Elkezdtük elintézni, hogy a mama bejuthasson a helyi idősek otthonába. A mama nem szeretett volna bemenni, mivel ő is életük végéig gondozta a szüleit, elvárja, hogy a gyermekei is gondozzák őt, ez egy gyermek kötelessége és milyen dolog bedugni oda egy családtagot. Így a dolog megrekedt.
Pár hónap múlva kértük a sógornőm segítségét, aki szintén ellene volt a mama idősek otthonában történő elhelyezésének, segítsen nekünk. Ők el is határozták, hogy végleg hazaköltöznek.
Sajnos, sógornőmék a mi városunktól elég messzire, egy kisközségben találtak tanyát, majdnem ugyanolyan messzire, mint az eredeti szülői ház, csak éppen a másik irányban. Így persze a kölcsönös segítségnyújtás továbbra sem valósulhatott meg, ismételten inkább ők adták be hozzánk a mamát rendszeresen, a kisfiunkra egyszer sem tudtak vigyázni.
Közben többször is lehetősége lett volna a mamának beköltöznie az idősek otthonába, sürgősségi listáról, de a sógornőm minden alkalommal elutasította mama bemenetelét, mondván, ő vigyáz rá, nála jobb élete van, mint az otthonban lenne. De persze pár nap múlva újra panaszkodni kezdett ő maga is, hogy a mamával milyen nehéz és hogy az ő élete így tönkre fog menni, dolgozni sem tud eljárni és így pénzük sincsen (pedig Angliából a pandémia miatt még mindig kapták a fizetésüket).
A mama kb. fél évig lakott náluk, mikor sógornőm ismét úgy döntött, hogy kimennek Angliába, már nagyon hiányzott neki a két lánya, az unokái és hát a hotelbe is várják őket vissza dolgozni. Így újra hozzánk került a mama. A mostani alkalommal azonban már volt egy kikötésem a férjem felé, hogy ha lehet, ne kiabáljon anyukájával, ne legyen annyira feszült, mert az a feszültség neki sem tesz jót, próbálja elfogadni anyukája állapotát és a lehető legjobbat kihozni belőle, amíg nálunk van. Lehetőség szerint ne legyenek viták, szépen kérje, ha nem iszik, stb. Normális családi légkört szeretnék, kedves emberekkel, nem viszálykodni, kiabálni, mert a gyerek issza a levét. Férjem (saját neveltetéséből kifolyólag is) jobban elfogadja a veréssel történő nevelési módszert, míg én ezt teljes mértékben csak elutasítani tudom, a szívem megszakad, mikor a gyereknek csak a fenekére is odalegyint. Én szeretettel voltam nevelve, okosan elmondva az ok-okozati összefüggéseket, mit miért nem szabad tenni. Nekem az ütés elfogadhatatlan, még akkor is, ha a gyermekem valóban a mai napig (már 4 és fél éves) dobálja a játékait, a homokot.
És valóban, kb. egy hónapja él nálunk a mama, s nem napi szinten, hanem csak egyszer-kétszer fordult elő hangosabb szóváltás, és a férjem sokkal jobban kezelte a benne lévő feszültséget.
Elérkeztünk a tegnapi naphoz. A mamának lehetősége nyílt beköltözni az idősek otthonába, mely tegnap meg is valósult. Természetesen mindenben segítettem férjemet a beköltözés folyamatában, hímeztem anyósom minden ruhájába egyedi jelet, mely persze nem volt elég, a teljes nevét kellett beleírni, arra is találtam megoldást, teszteltük is, hogy mosás után is benne marad-e a neve, be is pakoltam a bőröndbe, mindent előkészítettem a lista alapján.
A férjemnek ellenben hatalmas félelmei vannak, mindemellett pedig óriási bűntudat és lelkiismeretfurdalás gyötri. Szentül meg van győződve afelől, hogy a mama az otthonban egy hónap alatt meg fog halni, mert ott nem fognak/tudnak annyira rá figyelni, hogy igyon. Szerinte ott a vitaminjait le fogják nyúlni, nem adják neki oda. És ráadásul a telefont sem tudja annyira kezelni, még segítséget sem fog tudni kérni. Anyukája soha életébe nem járt közösségbe, az egész életét fiatal kora óta egyedül csak apukájával töltötte, olyan kis elveszett, tehetetlen szegény.
Én megértem őt, de a mai napon már annyira zokogott, sírt és látom, hogy bánja már az egészet, jobban aggódik így, mint ha itt lenne velünk a mama.
Ezért az Önök segítségét szeretném kérni. Vajon mit is mondhatnék neki, amivel megvigasztalhatnám, mert szerintem mama még a 100 éves kort is meg fogja élni, ráadásul anyukám és a nagymamám is bent vannak ugyanebben az otthonban, a lehetőségekhez képest jól érzik bent magukat, bár a pandémia valóban elég rossz hatással volt rájuk. De tudnak anyósomnak is segíteni mindenben. Aggódom érte, mert most még feszültebb, kétségbeesettebb, mint valaha.
Kérem, segítsenek!
Köszönettel
Kedves Szakértők!
Férjem késői gyermek volt, anyukája 40 évesen szülte, addigra már elsőszülött lánya szinte el is költözött otthonról. Anyósom élete egyébként sem volt vidám, alkoholista férje és annak szintén alkoholista családja többször is bántalmazta, nemcsak lelkileg. Egyszer aztán ott is hagyta őket Budán, hazaköltözött a szüleihez egy kisközségbe, s onnan kezdve élete beszűkült, állattartásból éltek rendkívül szegény körülmények között. A későn érkezett fia lett életében az egyetlen értelem, ami miatt nem adta fel. Nehéz terhesség volt, a fele időt kórházban, fekve kellett töltenie, meg ne szülessen a gyermek idejekorán. Ráadásul az egyik buta falusi azt mondta neki, hogy jaaaaj, csak nehogy fia szülessen, mert a fiúkat nem is lehet szeretni.
Ahogy megszületett és kiderült, hogy fiú, hirtelen nagyon meg is rémült. Egy teljes napig látni sem akarta. Majd a második napon rájött, hogy hát a fiúkat is lehet szeretni, sőt! Imádja, szereti azóta is, amennyire csak egy anya szeretheti a fiát. Igyekezett érte mindent megtenni, s bár mesét sosem olvasott neki, s játékokra sem nagyon telt, azért a lehetőségekhez képest igyekezett előteremteni neki mindent, ami az iskolába kellett.
Nem csoda, hogy férjem mennyire nagyon ragaszkodik anyukájához, ő is a legjobbat szeretné neki.
Ahogyan a férjem elköltözött a városba, anyósom egyre depressziósabbá vált, amely az évek alatt odáig jutott, hogy apósomat is próbálta meggyőzni arról, hogy együtt legyenek öngyilkosok. Napokig képes volt nem inni-enni, de persze csodálkoztak, mikor elájult. Ilyenkor sűrűn került kórházba, ahol infúzióval etették, hozták ideiglenesen helyre. Takarítani, mosni nem szokott, a hűtőben penészedtek a romlott dolgok, amiből főzött, de segítséget nem fogadott el sem tőlünk, sem mástól (egy gondozót is megbíztunk, aki átjárt hozzájuk segíteni bármiben). Többször is hangoztatta, hogy ő szeretne meghalni.
4 éve megszületett kisfiunk, akit mind anyósom, mind apósom nagyon szerettek, de kértük, inkább ők látogassanak meg bennünket, nem szerettünk volna mi kimenni hozzájuk a nem bababarát hely miatt. Nyugdíjasként ingyen utazhattak volna buszon, vonaton, férjem pedig mindig kiment volna az állomásra, de ez a fajta látogatás nem igazán történt meg. Férjem később persze kérte, mégis mi menjünk hozzájuk. Mentünk is, de ő is belátta, hogy nem igazán jó ott a gyermekünknek.
Apósom váratlanul elhunyt. Anyósom nem maradhatott egyedül, félő volt, hogy önmagában is kárt tesz. Egyébként anyósomnak a cukorbetegségen kívül más egészségügyi problémája nem igazán lett volna, a legtöbb probléma abból fakadt, hogy rendkívül kevés folyadékot vitt be a szervezetébe. Így a keze a vízhiánytól ízületes lett, a lábai a melegben megdagadtak, a szeme kiszáradt, ami viszketett neki, s amit így úgy sikerült kidörzsölnie, hogy begyulladt, majdnem műteni kellett, illetve többször kellett orvoshoz vinni a székrekedése miatt.
Tehát anyósom hozzánk költözött. A férjem teljesen megváltozott, folyamatosan ingerült volt mindannyiunkkal, főként anyukájával, akivel sokat vitatkoztak, kiabáltak. Közben a sógornőm balesetet szenvedett, eltörte a kezét, így ő is ellátásra szorult, ő is hozzánk költözött. Még feszültebb lett a helyzet. Miután meggyógyult, a sógornőm egy időre elvitte magával Angliába a 83 éves anyósomat, így a férjem is megnyugodott, a családi béke is helyreállt.
Aztán pár hónap múlva úgy döntöttek, inkább hazahozzák a mamát, nehogy külföldön haljon meg, mert nagyon drága lenne a hazajuttatása. A férjem nagyon örült, hogy hazajön a családja, a mama is sűrűn hiányolta férjemet, és igazából titkon abban is reménykedtünk, nekünk is segítségünkre lesznek a házfelújításban, hiszen jól jött volna pl. a kisgyermekünk nevelésében is a segítség, ha néha, csak egy-egy órára vigyázni tudnának rá. Ebből semmi sem lett, sőt, a mama is többször lett beadva hozzánk, hogy vigyázzunk rá, mikor sógornőmnek elintézni valója akadt. Aztán egyszer csak megjelent a sógornőm csomó cuccal, hogy mától a mama nálunk fog lakni, ő nem bírja tovább vele, megy vissza Angliába.
Én nagyon kiborultam, mert a mama tudata már egyáltalán nem ép (az agy megfelelő működéséhez is szükség lenne a vízre), másfél évesen a kisfiamat simán megitatta kávéval, mert szerinte annyira megkívánta a baba. De később, mikor a fiam 3 éves volt, olyan is előfordult, hogy teljes erőből rálépett a kis mezítlábas lábára a kemény talpú klumpájával, mert a fiam belerúgott, miután már nem viselte el tovább, hogy állandóan piszkálja őt. Hiába kérte, hogy hagyja abba. A kést és a gyógyszereit rendszeresen az asztalon felejtette, stb.
Teltek a hónapok, s közben a sógornőm Angliából rendszeresen utasítgatta férjemet, mikor mit és hogyan csináljon, szerinte anyósomnak hogyan lenne jó, mikor vigye pl. fodrászhoz, illetve így, távolról gyakorlatilag mindenbe beleszólt. 7 hónap elteltével, mikor már a váláson gondolkodtunk, kérte nővérét, hogy beszéljék meg, a mama hol is éljen tovább, mert ez így tovább nem mehet. Az egész családunk rámegy.
Elkezdtük elintézni, hogy a mama bejuthasson a helyi idősek otthonába. A mama nem szeretett volna bemenni, mivel ő is életük végéig gondozta a szüleit, elvárja, hogy a gyermekei is gondozzák őt, ez egy gyermek kötelessége és milyen dolog bedugni oda egy családtagot. Így a dolog megrekedt.
Pár hónap múlva kértük a sógornőm segítségét, aki szintén ellene volt a mama idősek otthonában történő elhelyezésének, segítsen nekünk. Ők el is határozták, hogy végleg hazaköltöznek.
Sajnos, sógornőmék a mi városunktól elég messzire, egy kisközségben találtak tanyát, majdnem ugyanolyan messzire, mint az eredeti szülői ház, csak éppen a másik irányban. Így persze a kölcsönös segítségnyújtás továbbra sem valósulhatott meg, ismételten inkább ők adták be hozzánk a mamát rendszeresen, a kisfiunkra egyszer sem tudtak vigyázni.
Közben többször is lehetősége lett volna a mamának beköltöznie az idősek otthonába, sürgősségi listáról, de a sógornőm minden alkalommal elutasította mama bemenetelét, mondván, ő vigyáz rá, nála jobb élete van, mint az otthonban lenne. De persze pár nap múlva újra panaszkodni kezdett ő maga is, hogy a mamával milyen nehéz és hogy az ő élete így tönkre fog menni, dolgozni sem tud eljárni és így pénzük sincsen (pedig Angliából a pandémia miatt még mindig kapták a fizetésüket).
A mama kb. fél évig lakott náluk, mikor sógornőm ismét úgy döntött, hogy kimennek Angliába, már nagyon hiányzott neki a két lánya, az unokái és hát a hotelbe is várják őket vissza dolgozni. Így újra hozzánk került a mama. A mostani alkalommal azonban már volt egy kikötésem a férjem felé, hogy ha lehet, ne kiabáljon anyukájával, ne legyen annyira feszült, mert az a feszültség neki sem tesz jót, próbálja elfogadni anyukája állapotát és a lehető legjobbat kihozni belőle, amíg nálunk van. Lehetőség szerint ne legyenek viták, szépen kérje, ha nem iszik, stb. Normális családi légkört szeretnék, kedves emberekkel, nem viszálykodni, kiabálni, mert a gyerek issza a levét. Férjem (saját neveltetéséből kifolyólag is) jobban elfogadja a veréssel történő nevelési módszert, míg én ezt teljes mértékben csak elutasítani tudom, a szívem megszakad, mikor a gyereknek csak a fenekére is odalegyint. Én szeretettel voltam nevelve, okosan elmondva az ok-okozati összefüggéseket, mit miért nem szabad tenni. Nekem az ütés elfogadhatatlan, még akkor is, ha a gyermekem valóban a mai napig (már 4 és fél éves) dobálja a játékait, a homokot.
És valóban, kb. egy hónapja él nálunk a mama, s nem napi szinten, hanem csak egyszer-kétszer fordult elő hangosabb szóváltás, és a férjem sokkal jobban kezelte a benne lévő feszültséget.
Elérkeztünk a tegnapi naphoz. A mamának lehetősége nyílt beköltözni az idősek otthonába, mely tegnap meg is valósult. Természetesen mindenben segítettem férjemet a beköltözés folyamatában, hímeztem anyósom minden ruhájába egyedi jelet, mely persze nem volt elég, a teljes nevét kellett beleírni, arra is találtam megoldást, teszteltük is, hogy mosás után is benne marad-e a neve, be is pakoltam a bőröndbe, mindent előkészítettem a lista alapján.
A férjemnek ellenben hatalmas félelmei vannak, mindemellett pedig óriási bűntudat és lelkiismeretfurdalás gyötri. Szentül meg van győződve afelől, hogy a mama az otthonban egy hónap alatt meg fog halni, mert ott nem fognak/tudnak annyira rá figyelni, hogy igyon. Szerinte ott a vitaminjait le fogják nyúlni, nem adják neki oda. És ráadásul a telefont sem tudja annyira kezelni, még segítséget sem fog tudni kérni. Anyukája soha életébe nem járt közösségbe, az egész életét fiatal kora óta egyedül csak apukájával töltötte, olyan kis elveszett, tehetetlen szegény.
Én megértem őt, de a mai napon már annyira zokogott, sírt és látom, hogy bánja már az egészet, jobban aggódik így, mint ha itt lenne velünk a mama.
Ezért az Önök segítségét szeretném kérni. Vajon mit is mondhatnék neki, amivel megvigasztalhatnám, mert szerintem mama még a 100 éves kort is meg fogja élni, ráadásul anyukám és a nagymamám is bent vannak ugyanebben az otthonban, a lehetőségekhez képest jól érzik bent magukat, bár a pandémia valóban elég rossz hatással volt rájuk. De tudnak anyósomnak is segíteni mindenben. Aggódom érte, mert most még feszültebb, kétségbeesettebb, mint valaha.
Kérem, segítsenek!
Köszönettel
Szakértői válaszok
3db válasz elérhető
