Lelki egészség

Hogyan változtassak a hozott mintáimon?

#segítségkérés #hozottminta #dühkezelés

Kedves Szakértők!

Jelenleg két gyermekünk van, a fiúnk 2,5 éves a lányunk fél éves. Mindketten mintagyerekek, tündériek, egészségesek, kiegyensúlyozottak (legalábbis a normál folyású életritmusban), okosak nagyon intelligensek. Mindketten már a kezdetektől átalusszák az éjszakát, kezdetben 2 majd 1 szopival megszakítva de ezt is álmukban. Együtt alszik a család a kezdetektől, iszsz, majd blw-s, hurcis, “cukor-és képernyőmentes“ gyerekek. Ha megfelelő figyelem és elfoglaltságot kapnak, akkor a délutáni és az esti alvás is időben történik, kiszámítható a napirendjük.

S most vagyok ott, hogy megkérdezem magamtól, ilyen angyal gyerekeknek miért én vagyok az anyukájuk, akinek romokban az idegrendszere? Az én csodaférjemnek miért én kellettem feleségnek? Azóta jöttem rá, hogy baj van, mióta megszületett a kishúgi. A kisfiam soha nem tudott úgy kihozni a sodromból, hogy akár jól felemeljem a hangomat vele szemben amíg hármasban voltunk. Mióta négyesben vagyunk megváltozott a viselkedése, amiért még mindig nem tudok haragudni, mert tudom, hogy több figyelmet, időt, szeretgetést szeretne tőlem és erre próbálja felhívni a figyelmem. Vettem is a lapot az első ilyen viselkedéseknél és próbáltam annyit foglalkozni vele, amennyit csak tudtam a pici mellett. Az esti szopikról is már majdnem leszokott, de a kishúg érkezése óta követelte vissza. Vissza is kapta, mert tudtam, hogy ez enyhítheti a testvérféltékenységet, s úgy tűnik működik. Jó a kapcsolatuk, s alább hagyott a szopi igénye, napi 1 néha max 2-re csökkent, de vannak napok, amikor teljesen kimarad.

A lakásunkat kinőttük (totál fullasztó), ezért fél éve belefogtunk egy építkezésbe, aminek az intézni valóinak a 95%-a rám maradt (anyagoknak utánajárása, tervezések, szervezések). Még kb. két hónap van hátra, s talán az oroszlánrészén túl vagyunk, de nagyon megviselt mindenkit. A pici mivel sokat van rám kötve, amennyit csak igényli, jobb helyzetben van. Viszont a nagyobb alig kapja meg a figyelmet, a megfelelő elfoglaltságot (nem nagy dolgokra gondolok, csak hogy kimenjünk a játszótérre, homokozni, rollerezni, motorozni, szaladgálni, építsünk, fessünk, rajzoljunk, gyurmázzunk, mesét olvassunk együtt) s ezért próbál minél nagyobb rosszaságot csinálni, csakhogy figyeljek már rá. Egész nap a telefon a fülemen és a kezemben, de sokszor megakadályozza a direkt hangoskodással. A sok intézni való miatt keveset alszok és nagyon frusztráltak, kimerültek vagyunk. A gyerekek napirendje, főként a nagyé az elmúlt másfél hónapban már teljesen felborult, későn fekszik, korán keltjük, délután meg alszik, amikor alszik, sokszor kocsiban, mert sokat vagyunk úton az építkezés miatt. Ezt teljesen egészségtelennek tartom testileg is. Lassítani nincs lehetőség, a generál kivitelező hajt, tartani kell a határidőket, és a szerződéshez is tartanunk kell magunkat, így is vannak csúszások.

Igazából minél később vágtunk volna ebbe bele, annál rosszabb lenne a helyzet, mert később csak még ennél is kevesebb időnk jutna erre. A férjem sokat dolgozik, segítségünk nincs sehonnan, így nagyon sokat vagyok egyedül a gyerekekkel. Gyakori, hogy ha altatnom kellene a picit, a nagy is szeretne figyelmet és nem mindig érti meg, hogy várnia kell. A telefonálást sem érti meg (teljesen jogosan, nem normális ez a helyzet). Amikor nem tud várni, nyavíkol folyamatosan és kb. 3-4-szer riasztja fel a picit, aki végre elaludt. És itt jön az, hogy én ezeket a helyzeteket hogy kezelem? Sajnos robbanok, legtöbbször kiabálok, volt olyan is már hogy szó szerint torkom szakadtából ordítottam vele. Nem ütöm meg, de gondolatban már van, hogy megütöm. Ha nem ordítok (tudom, hogy az ordítás is felér az ütéssel), akkor is indulatosan (de nem csúnyán) beszélek vele és van, hogy erőteljesen rakom arrébb, ami nekem már durvának minősül, s zokog is utána. Majd sírva vagy csendben, bevonul a szobába, vagy épp mellettünk van, és mire a picit elaltatom ő is elalszik magában, bánatában. Vagy sokszor amikor "csúnyán" viselkedik, beküldöm a szobába vagy kiküldöm a szobánkból. Tudom, hogy ez sem helyes, rossz problémakezelési mintát adok ezzel. És a szívem szakad meg, sírok és megígérem minden alkalommal, hogy soha többé nem teszem ezt. És mégis.

Amikor kihoz teljesen a sodromból, elönti a düh az agyam és robbanok, mintha megállíthatatlanul átváltoznék egy szörnnyé. Volt már olyan, hogy földhöz vágtam tárgyakat, vagy asztalra csaptam, vagy kidobtam valamit, ami az övé, és megvesztegetve értem el nála valamit. A csapkodást, dobálást, kidobást sikerült kerülni, mint viselkedést, de a többit nem. A megvesztegetés is egyre gyakoribb, bármennyire is butaságnak tartom. Tudom jól, hogy ezek mind mind helytelen viselkedés formák, rossz mintát adok ezzel a későbbiekre nekik és fájdalmat is okozok mindannyiunknak. Tudom, hogy ezzel kárt teszek a kapcsolatunkban, az érzéseiben, az idegrendszerében, és mélyen elítélem. Nem ismerem fel ilyenkor a saját érzésem, hogy a mély fájdalom mellett magamat vagy a szüleimet gyűlölöm, hogy ezt kellett otthonról hoznom. Nagyon fáj, hogy bántalmazom a fiamat, mert számomra ez teljes mértékben bántalmazás, és ezzel idővel el fogom taszítani magamtól, ha nem változtatok, s emellé neki is olyan pszichoszomatikus és autoimmun betegségei lesznek mint nekem kicsi korom óta.

A szüleim kiabálva “neveltek”, olykor megütöttek, baba koromban sírva hagytak (nem volt más lehetősége anyámnak a sok tennivaló mellett), később pedig nem szólhattam, ha bármi bajom volt, így magamba fojtottam minden gondom-bajom vagy éjjelente sírtam, amikor senki se hall és lát. Apám anyámat viszont sokkal gyakrabban ütötte meg, mint engem, a mai napig előfordul, hogy megüti. Gyűlöltem ezért őt nagyon sokáig, mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha meghallom a felemelt hangját, s elég sokszor lettem szó szerint rosszul tőle (hányás, hasmenés/székrekedés, ájulás vagy folyamatos szédülés). Apám szülei is kiabálósak, verekedősek voltak, s nem is lett jó a kapcsolatuk apámmal.

Sokat olvastam arról, hogy hogyan és miért milyen mintákat hoz az ember otthonról, hogy a gyermek hogyan működik, pszichológiai és érzelmi érését, amik mind mind arra voltak jók, hogy elfogadjam a gyermeki viselkedést, és mögé lássak, s sok türelmem legyen. De amikor kimerült vagyok fizikailag és idegileg, akkor szó szerint azt érzem, hogy rágják a húsomat, kiszívják a véremet, elszívják a maradék levegőt, szétszednek, akkor annak ellenére, hogy értem és megértem a viselkedésüket, robbanok és szaladnék el a világba.

Azzal kezdtem, hogy könyvektől vártam a megoldást (Mérgező szülők, Békés szülő, boldog gyermek, Buddhizmus anyáknak, ...kisgyermekes anyáknak, Magunkat neveljük, Melegszívű fegyelmezés, az összes Vekerdy, Beszélj úgy…, Hallgasd meg!, A gyermeki agy működése, Gyermeklélektan), nagyon hasznosak, sokat formáltak rajtam, de az idegrendszerem sajnos nem gyógyítják meg, nem tudom, hogyan kezeljem a dühömet, amikor vörös ködbe borul az agyam, nincs visszaút.

A férjem és családja, számomra példaképp, nagyon jó embert neveltek belőle a szülei (inkább válaszkészen, mint kötődően), s nagyon ért a gyerekekhez, tud gyereknyelven, nagyon türelmes hozzájuk. Ha cserélnénk és én dolgoznék, ő pedig a gyerekekkel kellene lennie, akkor a gyerekezésen kívül csak a háztartást csinálná de csak annyira, amennyire be lehet kapcsolni a gyerekeket is a takarításba/ főzésbe, de többet nem. Az, hogy ne adja meg az igényelt figyelmet a gyermekeinknek ki van nála zárva. Ezt nem csak vallja, hanem valóban így van, amikor ő van velük. Ez szép és jó, csak igazságtalannak érzem és fáj, hogy én ezt nem tehetem meg, hanem ezer dolgot kell intézzek mellettük. Ha nem kell intézkednem, akkor meg legyen főtt kaja és nézzen ki valahogy a lakás. Fáj, hogy én nem lehetek jófej figyelmes, de ő igen, fáj, hogy amúgy mindig én vagyok a rossz zsaru is, ő meg a jófej, s fáj, hogy a szörnyeteget kell kiidéznem magamból napról napra. Elismer, hogy én mennyi mindent megoldok, elintézek a gyerekek mellett, de beismeri, hogy ez nem normális, és ezt nem csinálná. Megoldást nem tud a helyzetünkre. A sok munka mellett sokat segít be a háztartásba, így is szalad a lakás, s nagyon féltem őt, hogy baj lesz, ha túlságosan kimerül.

A szüleihez is igazságtalanul fáj lemenni néha vidékre, akiktől szintén nagy odafigyelést kap a fiúnk, amit tőlem is minimum meg kellene kapjon. A kisfiamat még nem hagytuk ott sehol éjszakára, napokra nélkülünk, s még nem érezzük azt, hogy fel lenne rá készülve. Pár órára, rá lehetne bízni a nagyszülőkre, de hozzánk nem tudnak elutazni, s mi sem tudunk túl gyakran menni. Családon kívüli emberre pedig nem szeretném bízni.
Magne citrát B6-ot szedek. A pajzsmirigyem, vasam, d-vitaminom elvileg rendben van, igaz pont most kellene újra megnézetnem. De őszintén, nem hiszem, hogy ilyesmik miatt nem tudom kordában tartani olykor a dühömet, mert amikor nem voltak rendben ezek az értékeim sem volt ilyen.

Szeretnék segítséget kérni, kihez forduljak? Van rá esély, hogy megváltozzon a dühkezelésem? Van rá esély, hogy jó legyen a kapcsolatunk? Van rá esély, hogy ne adjam tovább a hozott mintát?
Köszönöm

Szakértői válaszok

2db válasz elérhető

A tartalom megtekintése csak a tagok számára elérhető.

Csatlakozás
Van már fiókod?
Bejelentkezés