Család és párkapcsolat

#fucsalány #sógornő #mittegyek

Kedves Szakértők!

A sógornőmet mindig furcsa lánynak gondoltam, de "elfértünk" egymás mellett. Semlegesnek mondanám a viszonyt, egy biztos, hogy barátnők nem lettünk volna. 5 évvel idősebb nálam, örök szingli, kicsit harsány, kicsit érdekes a stílusa, örök álmodozó, különösebb gond nincs vele. Mióta megszületett a gyermekem úgy érzem, mintha 4-en lennénk a szűk családban. Még ki sem jöttem a kórházból, már kezdődött. Eleve az volt a legfontosabb, hogy ő legyen az első látogató. Végül is nem így lett, mert kértem, hogy egy napig hagyjanak békességet és nem ő ért be először másnap. Mivel nagy a szűk család is, mindenki a férjem kezéből csodálhatta a babát. A saját anyukám hozzá sem ért. Ő megkérdezte, hogy felveheti-e. Elmagyaráztuk, hogy miért nem. Pár perc múlva az egyik ujját mégis betömködte a kezébe, ugye a baba reflexes én meg szorította. Körbefotózta és kiposztolta. Mindezt úgy, hogy ott állt az egész család és senki egy ujjal sem ért hozzá, nem fotózták stb. Ezt csak azért írom, hogy ki ragadják egy jó példát arra, ami azóta is történik : ő kell legyen a középpontban, talán megszokta, hogy ő a legkisebb vagy nem tudom. Neki mindig egy kicsivel több kell, mint amit a családnak lehet. Ő egy kicsivel előbb jön, tovább marad. Ha megfogja a babát, mindenki nézze, hogy ő meg tudja nevettetni stb.

Mellé társul, hogy érdemben abszolút nem ért a gyerekekhez, de ezt nem szeretném negatívumként beállítani. Csak sokan tanácsolták már, hogy ha ennyire nyomul hagyjam rá a gyereket, én meg lépjek le. Maximum babakocsival engedtem ki 1-1 órára, pedig ha mellettem tolta is többször sokkot kaptam, hogy mennyire nem tud közlekedni, pedig van jogsija, 30 éves felnőtt nő. Szóval próbáltam bizalmat szavazni, rugalmas lenni stb. Ilyenkor általában betolta egy plázába és ez volt a levegőzés. Nem szóltam, kihasználtam, hogy van egy órám, a gyereknek sem lesz baja. Csak példákat szeretnék felhozni, hogy miről van szó.

A férjemnek jeleztem, hogy sokat van itt, szeretnék 3asban is lenni. Akkor ő finoman szólt neki. Ez + hogy kicsit messzebb költözött segített a dolgon. Viszont mivel egyedül van a férjem is gyakran megsajnálja. Sokkal több privilégiumot kap, mint a többi családtag, csak mert egyedül van. Kicsit olyan mintha ki kéne szolgálunk őt a családi élettel. Őszinte leszek nekem már undorom van tőle. Belefáradtam ebbe a párhuzamba, hogy nyomja magát, de simán végignézi ahogy a kúszó gyerek leindul a lépcsőn, szóval segítség szinten az 5 éves rokon kislánnyal egyenlő. Ha sír a gyerek, ő is vinnyog viccből, hogy lássa mit csinál... Pedig többször kértem, hogy ne tegye, borzasztó rossz a gyermekem sírása, inkább nyugtassa meg, ha már mellette áll. Szóval amikor jön, olyan mintha 2 gyerekem lenne, de persze komolyan is kéne vennem, mert felnőtt nő. De nem ez a baj, ő ilyen. Nem szeretném megváltoztatni. Csak egyszerűen, sok! Telítődtem, nem bírom, nem bírok jó pofát vágni. Egyszerűen megutáltam. Akárhogy csűröm csavarom a dolgot, nem jutok egyről a kettőre. Megszabadulni nyilván nem lehet tőlem, mélyen belül nem is szeretnék , szóval rendezni kéne a viszonyt, mert nem utálhatom és fortyoghatok belül örökké, nem kereshetek mindig kifogásokat.

Már előre rosszul vagyok, ha jön, hogy mi lesz megint. Ahogy írtam a példákban, kap korlátokat, az evidenseket mégsem látja. De mégis hol/hogy álljak neki? Hogy lehetnénk újra jóban? Hogy tudnék vele újraépíteni egy kapcsolatot ennyire mínuszból? Zúdítsam rá, hogy egy év alatt elpattant az utolsó cérna is? Mivel kiéleződtem rá, sokszor veszem észre belül, hogy kíméletlen vagyok, ugrok mindenre. Nem tudom erre hogy lehetne építkezni