Család és párkapcsolat

#párkapcsolat, #sokáigegyedül #minőségiidőgyerekmellett

Kedves Szakértők!

Egyedül nevelem a 2 éves kislányomat, azóta vagyok egyedül vele, mióta kiderült, hogy létezik. Az apa egyáltalán nincsen jelen az életünkben. Nincsen segítségem, anyukám havonta egyszer, 1 napra látogat meg minket, de az inkább baba látogatást. De nem is ez a lényeg, kemény munkával, önmagam érdekeinek a hátrasorolásával megtanultam ezt az élethelyzetet kezelni. És nem panaszként mondom. Nem okoz nehézséget, és a szívem minden erejével a lányomért vagyok. Fél éve megismerkedtem valakivel. Egy igazán jó emberrel, akivel lehetne közös életünk, hármunknak, vagy akár többünknek is. Mert kedves, figyelmes, segítőkész. Neki is nagyon új ez a helyzet, de érzem, hogy igyekszik.

Most még is megakadtak a dolgaink. A szakításról beszélünk, miközben tudom, hogy szeretjük egymást. Dolgozom 6 órában, aztán ott a kislányom, aki ugyan bölcsis, de többet van még itthon betegen, mint nem, és a covid óta gyakran visszatérő memória és koncentráció zavarral küzdök, ami extra megterhelő, és kezelnem kell, hogy a gyereket és a munkámat ellássam. Eltelt fél év, és most látom, mennyire nincsen kettőnknek a párommal közös időnk, amit most már óvatosan ugyan, de ő is nehezményez. Én az elmúlt időszakban tényleg az életben maradásért és a túlélésért küzdöttem, a lányom komoly betegséget kapott el, és a munkahelyemen is úgy érzem teljesítenem kell, mert félek a kirúgástól. Szépen alakul a párom és a lányom között a kapcsolat, elfogadták egymást. Mivel én vagyok az anyja, nekem teljesen normális, hogy 0-24-ben együtt vagyunk a lányommal, de azt nem várhatom el a páromtól, hogy normálisnak tartsa ő is.

Tanácstalan vagyok, bűntudatom van. Teljesen ötlettelen vagyok, hogyan növeljem a közös időnket a párommal úgy, hogy a 2 évesem ne lássa ennek kárát. Valahol érzem, hogy az én hozzáállásommal is gond lehet, de nem tudok/merek változtatni. A kislányom születése előtt is már vagy 10 éve egyedül éltem, szóval még abban is tapasztalatlan vagyok, hogyan kell/lehet egy párkapcsolatban élni, ugyanis én hozok döntést, a párom pedig csak "fut" a következmények után. És habár nem élünk egy háztartásban, racionálisan úgy gondolom ez a helyes módszer, de azért azt nehezményezi, hogy miért nem kérek tőle segítséget. Azért, mert nem tudok. Mert úgy érzem, hogy egy olyan autópályán robogunk a lányommal, amit építenek alattunk/előttünk. És mire meg tudnám fogalmazni a kérést, már meg is kell oldjam. Nem akarom/szeretném elveszíteni ezt az embert, mert annyi nehéz év, csalódás, megaláztatás után azt hiszem kimondhatom, hogy Ő az, a nagy ő-vel. És mégsem megy... Nagyon szépen köszönöm ha tudna valaki tanácsot adni.