Család és párkapcsolat

#párkapcsolatigond #gyermeknevelés #párterápia #másodikgyermek

Kedves Szakértők!

Nem is tudom hol kezdjek bele, mert eléggé zavaros még a fejemben is. 37 éves vagyok, házas és van egy 2 éves kisfiam. Több kérdésem, kétségem van, amiben segítségre lenne szükségem. Egyrészt a házasságom egy elég mély völgyben van, amiből jelenleg nem látom újra ki tudnánk-e jönni. Nem keresünk megoldásokat, nem beszélgetünk a problémáinkról, ha megpróbálom is, nem jutunk sehova. Egy eléggé zárkózott, minden konfrontációt kerülő ember a férjem és nyilván sosem beszéltünk meg érzelmi problémákat inkább mindennapi ügyeket intézünk és beszélünk meg. Nagyon szabály követő és mindent csakis úgy lehet, hogy nehogy eltérjen attól, ahogy mások csinálják, mert mit szólnának mások. Én ennek az ellentéte vagyok vagyis voltam. Szerettem spontán lenni, kalandozni, nagyon sokat utaztam a világban, sok mindent kipróbáltam, csináltam. Nyilván a kapcsolatunkban ő is igyekezett először, de általában minden nagyon kalandot, utazást küzdelem és győzködés előzte meg.

Amióta megvan a kisfiunk ez még gyötrelmesebb és alig van kaland, utazás az életünkben és ha van, akkor annak is csakis bizonyos szintű adottságokkal kell rendelkeznie, aminek nyilván olyan ára van, hogy azt nem akarjuk megfizetni. Úgyhogy alap jellembeli különbség van köztünk, amit egyre kevésbé tudunk áthidalni. De a mostani karantén is nagyon kiélezte a helyzetet és egyre rosszabb kettőnk között a kommunikáció. Mindketten dolgozunk, én vezetőbeosztásban, ő nem és a gyerek körüli teendőkben munkaidőben nem tudtunk megegyezni, mert hát neki szabályt kell követnie és mivel én vezető vagyok, szerinte én azt csinálok, amit akarok és az úgy volt okés, hogy minden nap én reggeliztessem, ebédeltessem, altassam a gyereket és ő meg ült a gépe előtt és csak nézte, mert a főnöke azt figyelte, hogy ki hány percig van távol a gépétől. Gyakorlatilag már minden kis konfliktust olyan intenzitással élünk meg, hogy többször téma volt, hogy váljunk el. Nyilván ezt így hirtelenjében gyerekkel, hitellel nem lehet, de egyszerűen nem haladunk előre, csak visszafelé és romlik a kapcsolatunk. Egyrészt ebben kérnék tanácsot, hogy mit lehet tenni. Van-e értelme párterápiának? Azok sikeresek szoktak-e lenni?

Másik része a problémámnak a 2. gyerekvállalás. Ez is téma a kapcsolatunkban és megmondom őszintén engem ez az 1 gyerek is annyira kiszipolyoz pedig nem a világ legnehezebb gyereke, de én olyan nehezen élem meg a küzdelmet vele vagyis jobban mondva sok mindent küzdelemként élek meg. Nem ment jól szoptatás, méregetni kellett, teljesen belezakkantam abba. Aztán a hozzátáplálás is borzalmas volt, hánytatta magát sokáig. A mai napig nagyon bizalmatlan új ízek, ételekkel szemben. Dackorszakát éli, amit szintén rosszul élek meg, mert a nevelésben egyedül vagyok hiába van itt az apja. Ha neki nem fogad szót elsőre, akkor mindig megkapom, hogy csináljak valamit, mert neki nem fogad szót.

Szóval én nem tudom lazasággal kezelni és sokszor tehernek érzem a gyereknevelést és azt gondolom én képességeim és kapacitásom végére értem 1 gyerekkel. Persze az is közrejátszik, hogy vezetőbeosztás és anyaság mellett egyetemre is járok, hogy csináljak újabb diplomát, szakmát, hogy a későbbiekben ne kelljen stresszes munkahelyen dolgoznom. Szóval mindezek mellett felmerült a 2.gyerek téma, mivel nem vagyunk fiatalok, mindkettőnknek vannak testvérei és hogy a kisfiunknak is milyen jó lenne az életben, ha lenne kire számítani majd felnőtt korában. Amit én is abszolút úgy gondolom, hogy fontos lenne egy testvér és ha nem most, akkor utána késő lesz, főleg, ha a kapcsolatunk is tönkremegy. Mármint nekem nőként biztosan késő lenne egy 2. gyereket vállalni esetlegesen később vagy egy új kapcsolatban, meg amúgy sem ez lenne a cél. De közben felőről a gondolat, hogy valójában én már nem is akarok magamnak gyereket csak a kisfiam testvért és így hogyan vállaljon gyereket az ember?

Meg ilyen mély völgyben egy házasságban van-e értelme gyereket vállalni? Az ilyen esetekben a 2. gyerek biztosan tovább rontja a kapcsolatot? Vagy vannak rá példák, hogy aztán beáll a házasság és az újabb feladatok miatt "lenyugszik" a pár kedélye? Szóval teljesen tanácstalan vagyok az életemben, hogy hova tovább a házasságban vagy a gyerektémában? Másoktól is hallom ugyanezeket a dilemmákat, de ők valahogy túllendültek és elfogadták, hogy lesz/van következő gyerek és teljesen átadják magukat az anyai szerepnek, ami nekem eddig sem ment teljesen. Kérem nehogy azt gondolják, hogy szeretem a kisfiam vagy azt, hogy az anyukája vagyok, imádom és nagyon vártam őt és valószínűleg azért is merülök ki benne ennyire, mert jól akarom csinálni, de egyszerűen sose éreztem azt, hogy én az anyasággal vagyok teljes és nincs szükségem másra. Pont ezért dolgozom is, tanulok is, hogy érezzem, hogy nem tűntem el és nem szűntem meg létezni, maradt még valami a régi életemből, énemből.
Szóval bocsánat, hogy hosszú lett meg kicsit zavaros, de megköszönném, ha ebben a lelki tusámban tudnának segíteni legalább úgy, hogy hogyan tudok bármerre is lépni, gondolkozni, hogy mi is lenne nekem, nekünk a jó megoldás.

Nagyon köszönöm