Hogy kezeljem jól/jobban az ilyen helyzeteket?
#játszótér #másik #szülő #helytelen #reakciók
Kedves Szakértők!
Hogyan kezeljem jól/jobban az ilyen helyzeteket? Hogyan kommunikáljam jól a történteket a kisfiamnak? Játszótéren voltunk a 2,5 éves kisfiammal, csak mi voltunk ott. Megérkezett egy anyuka a kb. 3 éves tündéri kislányával. A játszótér a falupark része. Éppen készülődtek az emberek a pár nap múlva megrendezésre kerülő falunapra. Édesanya láthatóan nem játszóterezni jött. Felmérte a terepet, beszélt az egyik ott tevékenykedő ismerősével, majd a polgármesterrel. A kislánya közben odament a kisfiamhoz. Nagyon aranyosan elkezdtek együtt játszani. Láttam a kislányon, hogy kedves, nem durváskodik, nagyon segítőkész a kisfiammal. A kislány ügyesen felmászott az egyik játékra, nagyon büszke volt magára. Anyukája 30 méterről odakiabált neki: nehogy leess!!
Egy dicséret biztosan jobban esett volna a kislánynak, ez volt az első gondolatom. Aztán a kislány segített a kisfiamnak is felmászni ugyan arra a játékra. Nagyon gondoskodó mozdulatokkal segítette a kisfiamat. Anyuka megint odakiabált, kicsit idegesebb volt a hangja már: ne lökd le a kisfiút!!! Ekkor mondtam az anyukának, hogy minden rendben, nem löki le, hanem segített a kislánya, és szépen játszanak. Anyuka nyugtázta, hogy jó, aztán tovább beszélgetett a távolban. A gyerekek továbbra is nagyon kedvesen játszottak együtt, már kézen is fogták egymást, beszélgettek. A csúszdás mászókához is felmásztak, de a kislány egy idő után elkezdte félhangosan kérni, hogy vegyél le. Anyuka nyilván nem hallotta, így odamentem én. Kérdeztem, hogy le szeretnél jönni, válaszolt, hogy igen. Mondtam neki, hogy csússzon le a csúszdán. Azt válaszolta, hogy nem tud. Ekkor elkezdtem biztatni, mutattam a kisfiamra, hogy nézze őt, milyen könnyű lecsúszni.
Egy pár bátorító szó után meg is próbálta a lecsúszást, ami sikerült is neki. Nagyon boldog volt, meg is dicsértem és megegyeztünk, hogy ez valóban nagyon egyszerű dolog. Újra megpróbálta, megint örült. Mondta, hogy megmutatja az anyukájának, de anyuka ekkor már a fák és bokrok takarásában beszélgetett. Így a kislány egyből le is mondott arról, hogy megmutassa az anyukájának, hogy milyen ügyesen lecsúszik a csúszdán. A játék önfeledten folytatódott a homokozóban. A kislány véletlenül úgy szórta a homokot, hogy az a kisfiam szemébe ment. Kisfiam nemtetszését adta, hogy ez történt, brünnyögni kezdett. Odahívtam magamhoz. Kimostam vízzel a szemét. Elmagyaráztam neki, hogy a kislány nem direkt csinálta, ez egy baleset volt a szél miatt. Elfogadta, visszament a kislányhoz játszani. A kislány anyukája semmit nem vett észre a történtekből.
A gyerekek tovább homokoztak. Odamentem hozzájuk, amikor láttam, hogy kezdenek mindketten belelendülni az ásásba és a lapátolásba. Emlékeztettem őket az előbb történtekre, és mondtam nekik hogy vigyázzanak egymásra, nehogy megint valakinek homok menjen a szemébe. Játszottak ügyesen tovább. A kislány fejére is került egy kis homok. Megint odamentem hozzájuk, és mutattam a kisfiamnak, hogy mi történt, legyen óvatosabb. A kislány csak hunyorgott kicsit, majd homokoztak tovább. Aztán nem sokkal később a kisfiam fejére és vállára került egy kicsi homok. Bár most a szemébe nem ment, de volt már annyira fáradt, hogy ennyi elég volt egy kis pityergéshez könnyek nélkül. Ekkor odasietett a kislány anyukája és leteremtette őt. Mondta neki, hogy milyen rossz vagy, stb, és kérjen azonnal bocsánatot. Ekkor is próbáltam kicsit simítani a helyzetet, és mondtam az anyukának, hogy nem szándékos volt, csak baleset.
Anyuka kicsit lenyugodott, aztán visszament beszélgetni. Én közben megnyugtattam a kisfiamat. A gyerekek játszottak tovább. Pár perc elteltével anyuka odakiáltott a kislányának, hogy menjen oda hozzá, mert indulnak. A kislány mondta neki, hogy nem akar még menni, játszani akar még. Anyuka egyre ingerültebben utasította a kislányt, hogy indulás van. A kislány nekem is mondta ekkor, hogy nem akar menni. Anyuka továbbra is a távolból kiabált, hogy de már pedig most mennek. Ekkor a kislány elkezdett sírni könnyek nélkül. Anyuka pedig leutánozta a sírását (kigúnyolta). Közben a kisfiam is elkezdett szomorkodni, hogy a kislánynak mennie kell.
Mondtam nekik, hogy köszönjenek el egymástól. Ha szeretnék akkor öleljék meg egymást, adjanak puszit. Megölelték egymást, puszi-puszi, pá-pá. Úgy éreztem, hogy sikerül kivédenem egy sírva elválást. Anyuka meg cseszett jönni, tovább beszélgetett. Fél füllel még hallottam hogy most éppen a kislányát beszéli ki, hogy olyan mint az apja, erre a beszélgető partnere is elsztorizott valami kínos helyzetet a saját gyerekeiről. A gyerekek pedig nyilván nem értették a dolgot, hisz az előbb még indulás volt, azonnal. Kapva az alkalmon tovább játszottak. Anyuka pár perc múlva ott termett a kislány mellett. Mondta megint, hogy indulás. Kislány nem akart menni. Egy kis huza-vona után anyuka egyszerűen megfogta a kislányt, és elvitte.
A kisfiam meg értetlenül állt ott. Láttam rajta, hogy lassan eltörik nála a mécses. Odamentem hozzá, felvettem. Mondtam neki, hogy látom, hogy csalódott és szomorú, és megértem, mert ez nem volt így jól. Azt is mondtam neki, hogy a kislány anyukája nem jól viselkedett. Aztán próbáltam elterelni a figyelmét, és szerencsére sikerült is. Minden gond nélkül szálltunk be az autóba, és jöttünk haza. Itthon aztán megint eszébe jutottak a történtek, elmesélte az apukájának. Kicsit még dúdolászta magában, hogy "szomorú a kislány, szomorú a kislány, szomorú a kislány". Aztán együtt megnéztük a játszótéren készült fotókat és videókat. Ezt követően pedig elaludt.
Hogyan kezeljem jól/jobban az ilyen helyzeteket? Hogyan kommunikáljam jól a történteket a kisfiamnak? Nagyon sajnáltam a kislányt. Egy kedves szót sem kapott az édesanyjától, pedig nagyon jól viselkedett. Nyilván nem kell és nem is szabad belefolynom a másik édesanya "gyereknevelési módszereibe" (lehet túl érzékeny vagyok, de ez nálam már az elhanyagolás és bántalmazás kategóriájába esik). Nagyon feszít ez az egész történet azóta is. Nem tudom, hogy hogyan kellett volna ezt jobban kezelnem. Akár az édesanya felé, de legfőképpen a kisfiam felé. Mi az amit tehettem vagy mondhattam volna még? (Szombaton a falunapon nagy eséllyel ott lesz az édesanya és a kislány is.)
Köszönöm szépen!
Kedves Szakértők!
Hogyan kezeljem jól/jobban az ilyen helyzeteket? Hogyan kommunikáljam jól a történteket a kisfiamnak? Játszótéren voltunk a 2,5 éves kisfiammal, csak mi voltunk ott. Megérkezett egy anyuka a kb. 3 éves tündéri kislányával. A játszótér a falupark része. Éppen készülődtek az emberek a pár nap múlva megrendezésre kerülő falunapra. Édesanya láthatóan nem játszóterezni jött. Felmérte a terepet, beszélt az egyik ott tevékenykedő ismerősével, majd a polgármesterrel. A kislánya közben odament a kisfiamhoz. Nagyon aranyosan elkezdtek együtt játszani. Láttam a kislányon, hogy kedves, nem durváskodik, nagyon segítőkész a kisfiammal. A kislány ügyesen felmászott az egyik játékra, nagyon büszke volt magára. Anyukája 30 méterről odakiabált neki: nehogy leess!!
Egy dicséret biztosan jobban esett volna a kislánynak, ez volt az első gondolatom. Aztán a kislány segített a kisfiamnak is felmászni ugyan arra a játékra. Nagyon gondoskodó mozdulatokkal segítette a kisfiamat. Anyuka megint odakiabált, kicsit idegesebb volt a hangja már: ne lökd le a kisfiút!!! Ekkor mondtam az anyukának, hogy minden rendben, nem löki le, hanem segített a kislánya, és szépen játszanak. Anyuka nyugtázta, hogy jó, aztán tovább beszélgetett a távolban. A gyerekek továbbra is nagyon kedvesen játszottak együtt, már kézen is fogták egymást, beszélgettek. A csúszdás mászókához is felmásztak, de a kislány egy idő után elkezdte félhangosan kérni, hogy vegyél le. Anyuka nyilván nem hallotta, így odamentem én. Kérdeztem, hogy le szeretnél jönni, válaszolt, hogy igen. Mondtam neki, hogy csússzon le a csúszdán. Azt válaszolta, hogy nem tud. Ekkor elkezdtem biztatni, mutattam a kisfiamra, hogy nézze őt, milyen könnyű lecsúszni.
Egy pár bátorító szó után meg is próbálta a lecsúszást, ami sikerült is neki. Nagyon boldog volt, meg is dicsértem és megegyeztünk, hogy ez valóban nagyon egyszerű dolog. Újra megpróbálta, megint örült. Mondta, hogy megmutatja az anyukájának, de anyuka ekkor már a fák és bokrok takarásában beszélgetett. Így a kislány egyből le is mondott arról, hogy megmutassa az anyukájának, hogy milyen ügyesen lecsúszik a csúszdán. A játék önfeledten folytatódott a homokozóban. A kislány véletlenül úgy szórta a homokot, hogy az a kisfiam szemébe ment. Kisfiam nemtetszését adta, hogy ez történt, brünnyögni kezdett. Odahívtam magamhoz. Kimostam vízzel a szemét. Elmagyaráztam neki, hogy a kislány nem direkt csinálta, ez egy baleset volt a szél miatt. Elfogadta, visszament a kislányhoz játszani. A kislány anyukája semmit nem vett észre a történtekből.
A gyerekek tovább homokoztak. Odamentem hozzájuk, amikor láttam, hogy kezdenek mindketten belelendülni az ásásba és a lapátolásba. Emlékeztettem őket az előbb történtekre, és mondtam nekik hogy vigyázzanak egymásra, nehogy megint valakinek homok menjen a szemébe. Játszottak ügyesen tovább. A kislány fejére is került egy kis homok. Megint odamentem hozzájuk, és mutattam a kisfiamnak, hogy mi történt, legyen óvatosabb. A kislány csak hunyorgott kicsit, majd homokoztak tovább. Aztán nem sokkal később a kisfiam fejére és vállára került egy kicsi homok. Bár most a szemébe nem ment, de volt már annyira fáradt, hogy ennyi elég volt egy kis pityergéshez könnyek nélkül. Ekkor odasietett a kislány anyukája és leteremtette őt. Mondta neki, hogy milyen rossz vagy, stb, és kérjen azonnal bocsánatot. Ekkor is próbáltam kicsit simítani a helyzetet, és mondtam az anyukának, hogy nem szándékos volt, csak baleset.
Anyuka kicsit lenyugodott, aztán visszament beszélgetni. Én közben megnyugtattam a kisfiamat. A gyerekek játszottak tovább. Pár perc elteltével anyuka odakiáltott a kislányának, hogy menjen oda hozzá, mert indulnak. A kislány mondta neki, hogy nem akar még menni, játszani akar még. Anyuka egyre ingerültebben utasította a kislányt, hogy indulás van. A kislány nekem is mondta ekkor, hogy nem akar menni. Anyuka továbbra is a távolból kiabált, hogy de már pedig most mennek. Ekkor a kislány elkezdett sírni könnyek nélkül. Anyuka pedig leutánozta a sírását (kigúnyolta). Közben a kisfiam is elkezdett szomorkodni, hogy a kislánynak mennie kell.
Mondtam nekik, hogy köszönjenek el egymástól. Ha szeretnék akkor öleljék meg egymást, adjanak puszit. Megölelték egymást, puszi-puszi, pá-pá. Úgy éreztem, hogy sikerül kivédenem egy sírva elválást. Anyuka meg cseszett jönni, tovább beszélgetett. Fél füllel még hallottam hogy most éppen a kislányát beszéli ki, hogy olyan mint az apja, erre a beszélgető partnere is elsztorizott valami kínos helyzetet a saját gyerekeiről. A gyerekek pedig nyilván nem értették a dolgot, hisz az előbb még indulás volt, azonnal. Kapva az alkalmon tovább játszottak. Anyuka pár perc múlva ott termett a kislány mellett. Mondta megint, hogy indulás. Kislány nem akart menni. Egy kis huza-vona után anyuka egyszerűen megfogta a kislányt, és elvitte.
A kisfiam meg értetlenül állt ott. Láttam rajta, hogy lassan eltörik nála a mécses. Odamentem hozzá, felvettem. Mondtam neki, hogy látom, hogy csalódott és szomorú, és megértem, mert ez nem volt így jól. Azt is mondtam neki, hogy a kislány anyukája nem jól viselkedett. Aztán próbáltam elterelni a figyelmét, és szerencsére sikerült is. Minden gond nélkül szálltunk be az autóba, és jöttünk haza. Itthon aztán megint eszébe jutottak a történtek, elmesélte az apukájának. Kicsit még dúdolászta magában, hogy "szomorú a kislány, szomorú a kislány, szomorú a kislány". Aztán együtt megnéztük a játszótéren készült fotókat és videókat. Ezt követően pedig elaludt.
Hogyan kezeljem jól/jobban az ilyen helyzeteket? Hogyan kommunikáljam jól a történteket a kisfiamnak? Nagyon sajnáltam a kislányt. Egy kedves szót sem kapott az édesanyjától, pedig nagyon jól viselkedett. Nyilván nem kell és nem is szabad belefolynom a másik édesanya "gyereknevelési módszereibe" (lehet túl érzékeny vagyok, de ez nálam már az elhanyagolás és bántalmazás kategóriájába esik). Nagyon feszít ez az egész történet azóta is. Nem tudom, hogy hogyan kellett volna ezt jobban kezelnem. Akár az édesanya felé, de legfőképpen a kisfiam felé. Mi az amit tehettem vagy mondhattam volna még? (Szombaton a falunapon nagy eséllyel ott lesz az édesanya és a kislány is.)
Köszönöm szépen!
Szakértői válaszok
2db válasz elérhető
A tartalom megtekintése csak a tagok számára elérhető.
CsatlakozásVan már fiókod?
Bejelentkezés
