Lelki egészség

#család #szerelem #egyetem

Kedves Szakértők!

19 éves lány vagyok és úgy érzem segítségre van szükségem mert magam nem tudom mar megoldani a problémámat, megérteni magamat. A barátomat (20 éves) 2018 decemberében ismertem meg interneten, májusban találkoztunk először előtte már 5 hónapja beszélgettünk, de nem találkoztunk csak tavasszal. A randik után folyamatosan alakult minden, egy pár lettünk hivatalosan is.

Nagyon boldog voltam vele minden pillanatban és rengeteg időt töltöttünk együtt. Július elején kiderült, hogy ösztöndíjat nyert Amerikába egy egyetemre, ami 4 év kint tanulást jelent neki úgy, hogy évente 2x jön haza huzamosabb időre; decemberben 3 hétre és májustól augusztusig. Mi eldöntöttük, hogy annyira különlegesnek érezzük a kapcsolatunkat azt, hogy megtaláltuk egymást, hogy megpróbáljuk. 2 hónapja ment ki a barátom (aug közepén). Én most kezdtem az egyetemet szeptemberben és abban a 2 hétben míg ő már elutazott, de én még nem jártam suliba egész jól voltam, ugyan hiányzott és fájt, de pozitív voltam és nem voltak kétségeim.

Ahogy elkezdődött az iskola minden megváltozott. Én elköltöztem 200km-re az otthonomtól egy barátnőm se jött ide, nagyon magányosan érzem magamat, alapvetően barátkozó életvidám voltam, de itt még csak barátkozni se nagyon van kedvem. Emellett sokszor elkapnak olyan érzések mióta itt vagyok, hogy az életemnek nincs értelme, nincs miért élni, nincs motivációm, egyetlen boldogságomat a barátomban látnám.
Egyszer még el is képzeltem, hogy milyen lehet egy öngyilkosság, mintha sajnáltatni szeretném magamat. Folyamatosan arra gondolok, hogy ő vele akarom leélni az életemet, a menyasszonya akarok lenni, gyerekeket akarok tőle és tudom, hogy ez nagy szó főleg, hogy fiatal vagyok, de ha egyszerűen így érzek nem tudok mit tenni, ugyanekkor ezt neki nem szoktam mondani így, mert félek, hogy megijesztenem.

Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mehet karikacsapásra egyből főleg fiatalon, de mintha megerősítésre lenne szükségem, hogy ez biztos így lesz-e a jövőben, amit ugye sose tudhatunk és kérhetünk mástól. Félek, hogy ha ő nem lenne vagy nem úgy alakul, ahogy én elképzeltem, abba belehalnék, mert soha nem találnék meg egy ilyen férfit és nem is akarok.
Soha nem vagyok féltékeny, teljes mértékig bízok benne, hogy kint nem érdeklődik más lányok után. Mióta kiment én 3x voltam már a családjánál, ami az eredeti otthonomtól 300km-re van. Amikor ott vagyok borzasztóan jól érzem magamat, olyan mintha a problémáim nagy része megszűnne (kivéve az iskola). Olyan mintha kicsit ott lenne velem.

A szülei és a húga (17) nagyon szeretnek engem borzasztó jól kijövünk, úgy kezelnek, mintha családtag lennék és rengeteg dolgot csinálunk együtt, sok szeretet dicséretet kapok. Hét közben is beszélgetek az anyukájával. Ott lennem náluk olyan harmonikus jó érzés. A barátom nagyon szeret és nagyon félt a távolból, de úgy érzem, hogy ő nagyon jól érzi kint magát, nagyon keményen küzd a céljaiért. Ahogy én érzem, ő nem aggódik semmin, neki egyértelmű az az iránta való elkötelezettségem.

Én néha nagyon elbizonytalanodom, de tudom, hogy nagyon várja, hogy újra találkozzunk. A szak amire járok úgy érzem mégsem tetszik és abszolút semmilyen motivációm nincsen, nem akarok tanulni egyáltalán nem érdekel, hogy sikerülni fog-e vagy sem, mivel úgy ezrem, hogy ez a szakma(szülésznő) később nem szolgálná a családi életemet, rengeteget elvenne tőlük, magamtól és rájöttem, hogy valami olyat szeretnék, ami csaladbarátabb.
Kitaláltam, hogy egy szakmát tanulnék(fogtechnikus). Anyukámnak telefonon 4 hét után meséltem érzéseimről először és nagyon megijesztettem vele, sírt is pedig életemben 1x láttam talán sírni, de azt javasolta, hogy csináljam, mert úgyis megtudom csinálni a sulit, és hogy csak idő kell, barátkozzak. De én ezt nem így érzem.

Apukámnak a suli kezdete után 5 héttel elmeséltem és ő egyből azt mondta, hogy semmi baj, neki a legfontosabb, hogy lelkileg jól legyek, és ha tényleg nem akarok ne erőltessük, megértette az érveket, amivel alátámasztottam, hogy ezt nem szeretnem csinálni, azt mondta úgyis szeretni fog, csak találjak ki valami mást és ha anyukámnak újra felhozom, kész tervvel álljak elő.
Édesanyám mégis nagyon ellenállónak tűnik és úgy gondolja ez minden egyetemistának nehéz csak koncentrálnom kell. Ne viszont itt akarom hagyni az egyetemet és a fogtechnikusit elkezdeni jövő szeptembertől, addig is dolgoznék valahol és megcsinálnék egy angol nyelvvizsgát a német mellé, mert azt anyukám amúgy is szerette volna.

Úgy érzem az egyetem egy szenvedés nekem és hogy rengeteg stresszemnek okozója. Ha emiatt eltaszít magától és itt kell maradnom, akkor sokkal rosszabbul lennék lelkileg. Emellett amúgy is egy magas vékony lány vagyok, de most 3-5kg-ot lefogytam. Az étvágyam nagyon lecsökkent. Ugyanakkor lehet refluxom is van, amire az orvos azt mondta, akár stressztől is eljöhet. Válaszukat előre is köszönöm!