Lelki egészség

#gyermekem, #nemszeretemeléggé, #elszigetelődés

Kedves Szakemberek!

Szeretném tisztábban látni a helyzetemet/helyzetünket, hogy normális-e még, amiket érzek belül a 2.gyermekem születése óta vagy érdemes lenne felkeresnem egy pszichológust ezzel?
Első gyermekemmel hatalmas szimbiózisban éltünk, igazi szerelemgyerek volt, a mindenemnek gondoltam. Nyugodt családi körülmények között neveltük, szeretetben, békességben. Párommal is teljes harmóniában éltünk. Aztán egyre többet beszéltünk a Tesó kérdésről. Mindketten akartuk, de én nem számítottam rá, hogy rögtön összejön, holott a Nagyra 1,5 évet vártunk. Azt hittem, lesz jobban időm felkészülni egy újabb gyermekre. Már a várandóság alatt féltem a testvérféltékenységtől és attól, hogy nem fogom tudni ugyanúgy szeretni,ahogy a Fiunkat, és mintha csak bevonzottam volna minden rosszat...

Kaptunk egy tünemény Kislányt,aki most már egy éves és tényleg szívemből mondom,hogy nagyon cuki és jó baba, de mégis teljesen felborult az életünk azóta és sajnos sokszor oda lyukadok ki a gondolataimba, hogy a Kicsi tehet mindenről. Szeretném Őt szeretni, de folyamatosan mardos a lelkiismeret-furdalás,hogy soha többet nem tudok magamból annyit adni a Fiamnak, amennyire, úgy gondolom, hogy szüksége lenne rám( 4 év van köztük). Ráadásul a testvérféltékenység miatt, az én kiborulásaim,sírásaim miatt teljesen eltávolodtunk a Párommal is egymástól. Úgy érzem, magamra hagyott abban a nehéz helyzetben, amit igazán elsősorban Ő akart, hogy jöjjön a Tesó. A Kicsi sokkal Anyásabb, én meg nehezen viselem ezt, mert sokat vagyok a gyerekekkel egyedül és a kialakult helyzet miatt a Párom - ismét- az alkoholhoz nyúlt. Sokszor a nyakába zúdítanék mindent, hogy Ő akarta ezt ilyen "gyorsan", most mégis nekem kell túlélnem a hétköznapokat a folyamatos lelkiismeret-furdalással, hogy a Kicsihez nem tudok annyira ragaszkodni, mint a nagyhoz és én nem menekülhetek el ebből a helyzetből, mint ahogy Ő most teszi.

Még egyszer megerősíteném, hogy én is akartam kistesót, csak talán nem voltam felkészülve rá, hogy máris összejön. Egyre jobban imádom a Kislányom is, hisz nincs kőből az anyai szívem, és annyira hálás minden pusziért, ölelésért,csak mégis folyamatosan nyomaszt, hogy az Ő érkezésével borult az a hatalmas családi béke, ami volt, és még azt sem tudom, hogy a Párommal ki tudunk-e mászni ebből a mély gödörből, főleg az alkohol miatt. ( Én édesapám is ivott, ezért nagyon ugrok erre a témára. Ilyenkor a Párom napokra kivonja magát az életünkből, fogalma sincs, mit küzdök.) Most már azért tudok szervezni a Fiammal is külön programot, meg a Párommal is,ezek mind nagyon jók, csak aztán jönnek újra a "szürke" hétköznapok és én közel nem érzem azt a fajta boldogságot, amit az első gyermekemnél megéltem. Külső szemlélők azt mondják, hogy Kislányom ugyanolyan kiegyensúlyozott baba, mint a Fiam volt, de én tudom, hogy közel annyi szeretetet nem tudok neki adni, mint első gyermekemnek.

Fejben tudom, hogy felelősséggel tartozom azért, hogy belőle is lelkileg egészséges felnőttet neveljek,aki megkap tőlünk minden szeretet és belül mégis rettegek, hogy ezt nem fogom tudni neki megadni. Főleg úgy, hogy még abban sem vagyok biztos, hogy ha a Párom vissza is tér a normális kerékvágásba, meg tudom-e neki bocsátani, hogy engem "egyedül hagyott" ebben a nehéz időszakomban.
Természetesen a Kicsit is maximálisan ellátom, biztosítok számára és a fejlődéséhez mindent, ami szükséges csak pl.sokkal hamarabb türelmetlenebbé/ ingerültté válok Vele szemben, ha valamivel borítja a napirendünket, nem alszik stb. Ilyenkor dühösen szólok rá és nem feltétlenül a segítőkész énem jön elő, hogy megnyugtassam. ( Nem bántom Őt, de megint ott a rossz gondolat rögtön, hogy "ezt nem én akartam, hanem a Párom, mégis nekem kell mindent megoldani") De pont ezekből kifolyólag én már magam sem tudom, kire haragszom ilyenkor igazán...talán a Páromra, de a Kicsire vetítem ki?!?