Miért utasít el?
#csakapa
Kedves Szakértők!
Kislányom februárban töltötte a két évet, jelenleg 37 hetes várandós vagyok a kistestvérrel. Igyekszünk kötődő módon, válaszkészen nevelni őt, legjobb belátásunk és tudásunk szerint. Igény szerint szoptatott baba volt másfél éves koráig, amikor beavatkoztunk a szoptatások számát és időtartamát tekintve, mivel várandós lettem, elapadt a tejem, irritált az érzés, stb. Megmaradtak mai napig az elalvás-szopik. Néha, amikor épp nem dolgozik, apa kiváltja ezeket, és hordozva, mesélve altatja el. Egyébként rengeteget van még mindig ölben, bújós, szerető gyermek, kifejezi ragaszkodását felénk. Édesapa munkabeosztása, tőle teljesen független módon rendszertelen munkaórákat és szabadnapokat eredményez, sokszor napokig itthon van, máskor csak estére ér haza, néha pár órát tölt csak a munkahelyén, néha elutazik pár napra(kb.havonta). Összeségében sokkal több időt tölt velünk, mintha egy 8 órás munkabeosztásban dolgozna, de tény, hogy bár hozzászoktunk, megterhelő ez a "programtalanság" a kis családunknak. Jelenleg viszont anyagilag, szakmailag, szabadidő szempontokat tekintve ez a legmegfelelőbb alternatíva.
Az utóbbi időben (két-három hete) a kislányunk nagyon erős ragaszkodást mutat édesapja felé, eddig is nagyon apás volt, de most már túlságosan, szinte félve csüng az édesapja ölében, ha szem elől téveszti, már rögtön keresi, nyugtalan, ordítva sír, amikor apa kimegy a kutyusoknak enni adni, stb. Ilyenkor engem teljes mértékben elutasít, nem vigasztalhatom meg, nem érhetek hozzá. Ha apa nincs itthon, kiegyensúlyozott, együttműködő az apróbb dacolásokat leszámítva. Sokat főzünk együtt, "besegít" minden háztartási munkába, eljátszik néha akár fél órát egyedül is, apróbb visszajelzésekért kapcsolódva csak. Ahogy apa hazajön, kezdődik a nyűgösség, dacolás, olyankor csak apa kell, engem elutasít. Eddig is voltak ilyen apás dolgai, de normális folyamatnak tartottuk, mert én sokat vagyok vele, a férjem kevesebbet és rendszertelenül, ezért természetes, h ragaszkodik hozzá, őt akarja, ha épp itthon van. De ez az erős sírás, ordítva toporzékolás eddig egyáltalán nem volt jellemző a lányunkra, és az sem, hogy elutasító legyen velem.
Egy példát kiemelve:egyik nap a férjem délután kellett munkába menjen, ő altatta el a kislányunkat, megbeszélte vele, hogy csak vacsora után jön majd haza, s h miket fogunk anyával csinálni addig, amíg ő hazajön. Amikor megébredt, kereste apát, emlékeztettem, h munkába kellett mennie, de kb. 20 perces ordítva sírás következett, nem engedte, h hozzáérjek, csak ott ültem mellette, elmondtam, h szeretem és szeretnék segíteni.. De amikor megszólaltam, annál jobban ordított. A végén már én is sírtam a tehetetlenség és az elutasítása miatt..Szörnyű érzés volt. Amikor elmúlt, odabújt, megbeszéltük, h bántotta őt apa hiánya. Utána végtelen aranyos együttműködő gyerek volt egész délután. Ez annyira rémisztő számomra, és rossz érzéssel tölt el, hogy vajon mit és hol rontottam el, hogy ilyen elutasító velem. Mindig nyílt kommunikációt alkalmazunk, megosztjuk vele az ő szintjén a dolgokat, sose lép le apa váratlanul, mindig elmondja, h dolgozni megy és mikor jön haza, vagy meddig marad kint. Mégha sír is, nem hagyjuk ki ezeket a lépéseket,fontosnak tartjuk a bizalom miatt.
Kicsit elkeseredve, tanácstalanul érzem magam, és a megfelelő tudás hiányában, hogy az ilyen helyzeteket kezelni tudjam. Nem szeretném belefojtani az érzéseket a lányunkban sem, még ha ezek csak "hisztizésben" tudnak is csak megnyilvánulni, de sokszor elveszítem a nyugalmam én is, és oda minden jónak tartott elmélet s belőlem is kitör a sírás és az idegesség. Lehet a hormonok is közrejátszanak..aztán utána jön az önmarcangoló rossz anya vagyok érzés. Segítségeteket kérem. Mi válthatja ki ezt a félve ragaszkodást apához s az elutasítást felém? Nem értjük.
Köszönöm
Kedves Szakértők!
Kislányom februárban töltötte a két évet, jelenleg 37 hetes várandós vagyok a kistestvérrel. Igyekszünk kötődő módon, válaszkészen nevelni őt, legjobb belátásunk és tudásunk szerint. Igény szerint szoptatott baba volt másfél éves koráig, amikor beavatkoztunk a szoptatások számát és időtartamát tekintve, mivel várandós lettem, elapadt a tejem, irritált az érzés, stb. Megmaradtak mai napig az elalvás-szopik. Néha, amikor épp nem dolgozik, apa kiváltja ezeket, és hordozva, mesélve altatja el. Egyébként rengeteget van még mindig ölben, bújós, szerető gyermek, kifejezi ragaszkodását felénk. Édesapa munkabeosztása, tőle teljesen független módon rendszertelen munkaórákat és szabadnapokat eredményez, sokszor napokig itthon van, máskor csak estére ér haza, néha pár órát tölt csak a munkahelyén, néha elutazik pár napra(kb.havonta). Összeségében sokkal több időt tölt velünk, mintha egy 8 órás munkabeosztásban dolgozna, de tény, hogy bár hozzászoktunk, megterhelő ez a "programtalanság" a kis családunknak. Jelenleg viszont anyagilag, szakmailag, szabadidő szempontokat tekintve ez a legmegfelelőbb alternatíva.
Az utóbbi időben (két-három hete) a kislányunk nagyon erős ragaszkodást mutat édesapja felé, eddig is nagyon apás volt, de most már túlságosan, szinte félve csüng az édesapja ölében, ha szem elől téveszti, már rögtön keresi, nyugtalan, ordítva sír, amikor apa kimegy a kutyusoknak enni adni, stb. Ilyenkor engem teljes mértékben elutasít, nem vigasztalhatom meg, nem érhetek hozzá. Ha apa nincs itthon, kiegyensúlyozott, együttműködő az apróbb dacolásokat leszámítva. Sokat főzünk együtt, "besegít" minden háztartási munkába, eljátszik néha akár fél órát egyedül is, apróbb visszajelzésekért kapcsolódva csak. Ahogy apa hazajön, kezdődik a nyűgösség, dacolás, olyankor csak apa kell, engem elutasít. Eddig is voltak ilyen apás dolgai, de normális folyamatnak tartottuk, mert én sokat vagyok vele, a férjem kevesebbet és rendszertelenül, ezért természetes, h ragaszkodik hozzá, őt akarja, ha épp itthon van. De ez az erős sírás, ordítva toporzékolás eddig egyáltalán nem volt jellemző a lányunkra, és az sem, hogy elutasító legyen velem.
Egy példát kiemelve:egyik nap a férjem délután kellett munkába menjen, ő altatta el a kislányunkat, megbeszélte vele, hogy csak vacsora után jön majd haza, s h miket fogunk anyával csinálni addig, amíg ő hazajön. Amikor megébredt, kereste apát, emlékeztettem, h munkába kellett mennie, de kb. 20 perces ordítva sírás következett, nem engedte, h hozzáérjek, csak ott ültem mellette, elmondtam, h szeretem és szeretnék segíteni.. De amikor megszólaltam, annál jobban ordított. A végén már én is sírtam a tehetetlenség és az elutasítása miatt..Szörnyű érzés volt. Amikor elmúlt, odabújt, megbeszéltük, h bántotta őt apa hiánya. Utána végtelen aranyos együttműködő gyerek volt egész délután. Ez annyira rémisztő számomra, és rossz érzéssel tölt el, hogy vajon mit és hol rontottam el, hogy ilyen elutasító velem. Mindig nyílt kommunikációt alkalmazunk, megosztjuk vele az ő szintjén a dolgokat, sose lép le apa váratlanul, mindig elmondja, h dolgozni megy és mikor jön haza, vagy meddig marad kint. Mégha sír is, nem hagyjuk ki ezeket a lépéseket,fontosnak tartjuk a bizalom miatt.
Kicsit elkeseredve, tanácstalanul érzem magam, és a megfelelő tudás hiányában, hogy az ilyen helyzeteket kezelni tudjam. Nem szeretném belefojtani az érzéseket a lányunkban sem, még ha ezek csak "hisztizésben" tudnak is csak megnyilvánulni, de sokszor elveszítem a nyugalmam én is, és oda minden jónak tartott elmélet s belőlem is kitör a sírás és az idegesség. Lehet a hormonok is közrejátszanak..aztán utána jön az önmarcangoló rossz anya vagyok érzés. Segítségeteket kérem. Mi válthatja ki ezt a félve ragaszkodást apához s az elutasítást felém? Nem értjük.
Köszönöm
Szakértői válaszok
2db válasz elérhető
