Gyermeknevelés

#dackorszak #hiszti

Kedves Szakértők!

Kisfiam 2 év 4 hónapos. Okos, értelmes, kedves, kiemelkedő intelligenciájú gyermek. Mozgásfejlődése a vártnak megfelelő volt, beszédfejlődése kicsit lassan indult be, de gyakorlatilag nyár óta megtanult folyékonyan és egyre tisztábban beszélni. Mondókákat tud, dalokat. Az ősz kezdete óta rengeteget beteg, pedig közösségbe nem jár(baba-mama klubban, babaúszáson, baráti kisgyerekes családok között szocializálódik). Kórházban is voltunk pár napot sajnos, és mondhatom hogy pár egészséges nap után betegség jön. Ilyenkor rosszul alszik, nem eszik és még nehezebben kezelhető. Az alapvető probléma az ősszel kezdődött, hogy egyre több volt az olyan nap, amikor egész nap nem tudtam jót tenni, apróságokon kiborult, az addig bevált módszerek (megbeszélés, alternatívák, motiválás) a terelésére, elkezdtek nem működni (alapvetően pozitív fegyelmezés híve vagyok, de “piros lámpás”, veszélyeztető magatartásért kapott már büntetést, szerencsére ez ritkán fordult elő).

Jelenleg ott tartunk, hogy 10 napból ha 2 nap kiegyensúlyozottan viselkedik, az összes többin hiszti hiszti hátán, nyafog, nem fogad szót, semmit nem akar, azt főleg nem, amit én, és agresszív, leginkább magával szemben. A hisztik tárgya nem a klasszikus földönfekvős, a boltban nem veszünk meg valamit, vagy el kell indulni valahonnan valahova, fel kell öltözni, fogat kell mosni, stb hiszti, hanem bagatell buta dolgok. Azért borul ki, mert az akváriumban az algaevő elbújik és nem jön elő, vagy mert a férjem, hazajött egyik nap az új kabátjában és meg akarta magát nézni a tükörben, nem vette le a kabátját egyből, vagy mert leesik az autóban a sapkája és nem tudja visszatenni, vagy mert a vonaton le akarom róla venni a kabátját, vagy mert a csiga nem bújik ki a házából, süt a nap, vagy épp esik, és még millió ilyen esetet tudnék mondani. Mérges, ha valami nem sikerül, vagy ha valamilyen kérésre nem ugrom azonnal.

A “mindjárt”, vagy “egy pillanat” fogalmát nem ismeri. Ha valami nem a megszokott ütemben történik, akkor is kiakad (pl a cumit nem a székre rakjuk reggel, ahova mindig kerül, hanem mondjuk a polcra raknám). Ilyenkor ha kedves vagyok, megértő az sem jó, illetve az eddig alkalmazott módszerek sem működnek ezeknek a kiborulásoknak a kezelésére. Sokáig masszív türelmem volt, mindig odamentem hozzá, megöleltem, megbeszéltük mi a baj, és általában pár perc után lehiggadt. Jelenleg a közelébe sem enged, üti saját magát, amitől persze én teljesen kiborulok és olyan mintha lehúznának nála egy rolót, amitől nem ér el semmi a kis agyáig, amit mondok vagy teszek. Ha kiabálok akkor látom rajta, hogy megszeppen, de az sem használ hosszú távon, meg amúgy is hogy várhatnám el tőle, hogy uralkodjon az indulatain, ha én sem tudok felnőtt fejjel. 8 hét múlva kistestvére fog születni, nem tudom, hogyan lesz energiám és türelmem ehhez az egészhez, mert már most is takarékon vagyok, annak ellenére, hogy a férjem mintaférj és mintaapa, és a nagyszülők is sokat segítenek, jut idő magamra is.

Ami a legborzalmasabban érint a helyzetben, hogy egyszerűen nem tudom hova tenni, hogy egyik nap az égvilágon semmi gond nincs vele. Egy hangos szó, egy hiszti, egy kiborulása sincs, és akkor utána jön zsinórban több nap, amikor már reggel sírva ébred(éjjel 9 órát alszik, nyugtalanul, nappal 1,5-2 órát), és tudom, hogy rettenetes napunk lesz. Azt észrevettem, hogyha fáradt, beteg, vagy éhes sokkal érzékenyebb és halmozódnak a hisztik. Nem tudom, hogy akkor most ha nem lenne életkori ez az egész dackorszak és hiperszenzitivitás, akkor vajon melyik viselkedése, melyik “énje” tükrözné a valóságot? Meddig fog tartani ez az időszak és vajon én rontottam-e el valamit, hogy ennyire kezelhetetlen, vagy én nem csinálok valamit jól, hogy nem tudok neki segíteni, és minimalizálni ezeket a dühkitöréseket?

Nem tudom, hogy a sok rossz nap között van 1-2 jobb napja, vagy alapból a gyerek a jobb napos gyerek lenne, csak egész egyszerűen sok volt neki mostanában minden, és így jön ki rajta - a rengeteg betegség, a tesó miatti változások a megszokott környezetben(ajtókat cseréltünk, festés volt, új ágyat, szekrényt kapott), hogy megtanult 1 hónap alatt gyakorlatilag a nulláról beszélni, hogy elindult a szobatisztaság felé, stb...? Honnan fogom tudni, hogy meddig normális intenzitású, hosszúságú ez a dackorszak és hol és mikor kellene erélyesebben fellépni? Megszakad a szívem, hogy van egy tündéri gyermekem, akinek jelenleg nem tudok segíteni a frusztrációján.

Persze a család szerint túlságosan rám van nőve, túl hamar ugrom neki, sokkal erélyesebbnek kellene lennem, hogy “betörjön” és nem engedni teret a hisztiknek(büntetés stb), mert így a fejünkre fog nőni. Zsigereimben tiltakozom a gondolata ellen is. Ugyanakkor bizonytalan vagyok és rettegek, hogy valóban elrontom. Úgy érzem, a férjem és az én összes kevésbé jó tulajdonságom központosult a kisfiúnkban (makacs, önfejű, türelmetlen, és impulzív), és az egész család azt nézi, vajon, hogyan fogunk tudni boldogulni ezzel. Ezen az sem segít, hogy mindenki rendszeresen elmondja, hogy náluk, ha nem vagyunk ott, semmi ilyen jellegű gond nincs a kisfiúnkkal, utalva arra, hogy ezt csak velünk csinálja. Úgy érzem kudarcot vallottam, mint Anya.

Köszönöm